kriptoortodox

Kallistos Ware hitről és hitetlenségről

2012-01-01T16:46:00.000+01:00

"Az Istenbe vetett hit egyáltalán nem hasonlít arra a logikai bizonyosságra, melyet pl. az Euklideszi geometriából nyerünk. Isten nem egy spekulatív folyamat következtetése, nem olyan, mint egy matematikai probléma megoldása. Istenben hinni nem annyit jelent, hogy elfogadjuk létezésének lehetőségét, mert valamilyen elméleti érvvel bebizonyították nekünk, hanem azt jelenti, hogy bizalmunkat abba az Egybe vetjük, Akit ismerünk és szeretünk. A hit nem annak a feltételezése, hogy valami igaz lehet, hanem annak a bizonyossága, hogy valamink van.

Mivel a hit nem logikus bizonyosság, hanem személyes kapcsolat, és mivel e személyes kapcsolat még csak nagyon tökéletlen mindannyiunkban és állandó továbbfejlesztésekre szorul, ezért egyáltalán nem lehetetlen, hogy a hit kételkedéssel jár együtt. A kettő kölcsönösen nem zárhatja ki egymást. Talán vannak néhányan, akik Isten kegyelméből egész életük során megtartották gyermekkori hitüket, és ez képessé tette őket kérdések nélkül elfogadni mindazt amire tanították őket. A legtöbb mai ember számára azonban ez a magatartás lehetetlen. Nekünk magunkban is föl kell kiáltanunk: "Hiszek Uram, segíts hitetlenségemben!" (Mk 9,24) Nagyon sokunk számára ez marad állandó imádságunk egészen a halál kapujáig. Ugyanakkor a kétkedés önmagában még nem a hit hiányát jelzi. Jelentheti ennek ellentétét: hogy hitünk élő és növekvő. A hit ugyanis nem önelégültséget hordoz, hanem kockázatok vállalását, hogy magunkat nem zárjuk el az ismeretlentől, hanem bátran haladunk a vele való találkozás felé. Itt egy ortodox keresztény szívesen magáénak tekinti J. A. T. Robinson püspök szavait: "A hit állandó dialógusban él a kétellyel." Amint Thomas Merton helyesen mondja: "A hit a kérdezés és a harc alapja, mielőtt a bizonyosság és a békesség alapjává lesz."

A hit tehát személyes kapcsolatot jelez Istennel; ez a kapcsolat lehet, hogy még tökéletlen és akadozó, de mégis valóságos. Vagyis Istent nem mint elméletet vagy elvont elvet ismerjük, hanem mint személyt. Ismerni egy személyt pedig sokkal többet jelent, mint tényeket tudni az adott személyről. Valakit ismerni annyi, mint lényegileg szeretni."

(Ware, Kallistos archimandrita: Az ortodox út, Paulus Hungarus - Kairosz Kiadó, 22-23. o.)

BÚÉK = Bízd Újra Életed Krisztusra!

Perendy László: Patres

2011-12-29T19:09:00.000+01:00

Aki még csak ismerkedik az I. évezred kereszténységével, annak szeretnék ajánlani egy könyvet. Perendy László szerkesztésében jelent meg a Szent István Társulatnál (Budapest, 2011) Patres - Olvasmányok az I. évezred keresztény irodalmából.

A könyv öröknaptár-szerűen tartalmaz az év minden napjára egy-másfél oldalnyi szöveget valamely egyházatyától, a római katolikus ünnepkörnek megfelelően. Ez utóbbi mozzanata némileg zavaró lehet a görög katolikusok, pláne az ortodox keresztények számára, de az ilyen magam fajta műkedvelő ismerkedőknek hasznos, mindennapi táplálék lehet.

Ja, protestánsok is olvashatják, ha nem tiltja a vallásuk! :-)

Áldott karácsonyt!

2011-12-24T17:01:00.001+01:00

"Isten Fia emberré lett, hogy mi átistenüljünk." (Szt. Atanáz)

Kompatíbilis-e az evangéliumi és az ortodox kereszténység?

2011-12-17T19:13:00.000+01:00

Mint minden "yes/no question"-re, így erre is három válasz adható: igen/nem/talán.

Aki részletesen szeretne elmélyülni ebben a kérdésben, ajánlom neki ezt a könyvet, amit megtalál az Apológia Kutatóközpont könyvtárában.

Amit ezzel kapcsolatba el szeretnék mondani, nem biztos, hogy érthető lesz az evangéliumi keresztények számára. Először is azért, mert az egyszerűség kedvéért ezt a fogalmat elég széles értelemben használnám: ide értve minden olyan Bibliához ragaszkodó, főként neoprotestáns kisközösséget, amelyek egymáshoz képest is igen nagy különbségeket mutatnak fel. (Például a legrégebbiek közül a baptistákat, de a pünkösdi-karizmatikus mozgalmat, a velük éppen ellentétesen gondolkozó "antikarizmatikus" testvérközösségeket stb.)

A legelső probléma az lenne, hogy vajon egy evangélium keresztény számára önmaga identitása mit jelent? A Bibliát olvasva és értelmezve kizárólag a sajátját gondolja-e annak, amit követnie lehet? Vagy pedig nyitott-e másfajta értelmezések meghallására és megértésére? (Egyetértésről itt szó sincs, csak a kommunikációs csatornák kitisztítására, hogy legalább valamilyen szinten megértsük egymást.)

Mi a hitünk alapja?

Az evangéliumi és ortodox keresztények első körben megegyeznek ebben a kérdésben. Mindketten vallják, hogy a keresztény hit alapja Istenben, Jézus Krisztusban, megváltó munkájában keresendő. Azonban ha azt nézzük meg, hogy mi alapján gondolják ezt, már elválik a gondolkozásuk.

Az evangéliumi keresztények kizárólag a protestáns Biblia alapjára építik hitüket. Ezzel szemben az ortodox keresztények hitének nem a egyedül a Biblia ("sola Scriptura"') az alapja, hanem az Egyházban megjelenő Hagyomány.

Véleményem szerint a protestáns "sola Scriptura"-elv, ahogy azt az evangéliumi keresztények látják, tarthatatlan. Egyrészről azért, mert a "mennyből alászállt könyv" egy másik vallás (nevezetesen az iszlám), másrészt a Szentírás szent írás volta az Egyház Hagyományán kívül nem értelmezhető. Hogy csak egy kérdést említsek: miért éppen azok a könyvek képezik a Bibliánkat, amik?

Az ortodox értelmezés alapja az, hogy a Hagyomány része a Biblia, a keresztény élet elsődleges, de nem kizárólagos forrása. (Ha tetszik: "prima Scriptura".)

Az Egyház helyzete és szerepe

Teljes mértékben eltér az evangéliumi és az ortodox keresztények egyházképe. Az evangéliumi kereszténységben meglehetősen erős az a tévképzet, hogy Isten Egyháza a történelem során tönkrement, azt az utolsó évszázadok reformációs munkája kellett, hogy helyreállítsa.

Kétségtelen tény, hogy a nyugati kereszténység több szakadást és reformációt megélt, de kérdés az, hogy vajon elegendő ok-e ez arra, hogy az Egyetemes Egyház koncepcióját felborítsuk, az egyháztörténelemben megjelenő nézeteltéréseket Krisztus szavával ellentétben értelmezzük. Merthogy Ő ezt mondta:

"Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." (Mt 16,18)

Az ortodoxia vallja, hogy az Egyház megőrizte épségét Krisztus kora óta. Nem véletlenül mondja el Hitvallásában:

"Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban."

A magam részéről tévesnek tartok minden "Jesus & Me" (még inkább: "Me & Jesus") megközelítési módot. Ha Jézus elhívta az Apostolokat, ha megalapította az Ő Egyházát, akkor ehhez nem állhatunk hozzá individualista módon, s nem kezelhetjük a kereszténységet Istennel kapcsolatos "belügyként". Mert ha igen, akkor ez már nem kereszténység.

Magyarul még kiélezettebb a helyzet, amit azért nem veszünk észre, mert teljesen hozzászoktunk a "vallás" fogalom használatához. (Sok evangéliumi keresztény a hitet állítja szembe a vallással, utalva arra, hogy élő hite van, nem holt vallásossága.) A vallás fogalmat - többek között - Mezei Balázs is körbejárta, és éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyugati tudományos és a keresztény hagyományos szóhasználattól meglehetősen eltér a mi gyakorlatunk. A vallás ugyanis a hitvallás (konfesszió) rövidülése, azaz egy reformációs kifejezés a felekezeti jelleget kívánja kiemelni a kereszténységen belül.

Az ortodoxok számára ez vagy megfoghatatlan vagy elfogadhatatlan. Megfoghatatlan azokon a területeken, ahol ortodox többség van: aki keresztény, az ortodox az olyan területeken mint pl. Oroszország, Ukrajna, Románia, Görögország, Szerbia, Szíria stb. (A jurisdikciós vitákba most az egyszerűség kedvéért ne menjünk bele.)

Úgy látom, az ortodoxia alapvetően Egyházban - míg az evangéliumi kereszténység felekezetekben gondolkozik, ami együttesen alkot(hat) Egyházat. Egy katolikus barátom megfogalmazása szerint, amíg az evangéliumiak gyülekezetbe járnak, addig a katolikusok (és az ortodoxok) templomba. Utóbbiaknak mindegy, hogy melyikbe: mindenütt ugyanazzal az eucharisztikus közösséggel találkoznak.

Az Egyház egysége

Az egyházszakadás sajnálatos egyháztörténeti tény. Az ortodox keresztények erre nem úgy tekintenek, mint lehetőséget az új bibliai tanítások felfedezésére, hanem egy olyan helyzetre, amit orvosolni kell. Éppen ezért mindent megtesznek a maguk tehetsége szerint az egység helyreállítása tekintetében.

Alapvetően két ellentétes nézet van jelen az ortodox kereszténységen belül. Ennek az okai mélyen az első évszázadok gyakorlatában eredezik. Az evangéliumi keresztények által is gyakorolt szentségi aktus, a keresztség érvényességének a kérdése merül fel, aminek az adott helyzetben való megítélése a helyi püspök/presbiter (=pap!) feladata.

Az dolog hátterében az áll, hogy a korai kereszténységben is megjelenő szakadások (skizmák) és eretnekségek (heterodoxiák) megítélése más és más volt. A skizmatikusokat újra keresztelés nélkül az egyetemes Egyház részeseiként visszafogadták, míg a heterodoxokat újra keresztelték, hiszen nem az ortodox hitre keresztelték meg őket.

Ebből következőleg az ortodoxok úgy is tekinthetnek az evangéliumi kereszténységre mint egy sajnálatos skizmára, és úgy is, mint heterodoxiára. Ha az előbbi utat választják, akkor az ökumené keretében lehetségesnek tartják azt, hogy helyreállítsák az egységet. (Ez történt a korábbi blogbejegyzésemben említett Timóteus Társasági vezetőivel.) Ez általában olyan helyzetben valósul meg, ahol nem hagyományosan ortodox keresztény területről van szó. Az ortodoxia kisebbségben (szórványban) élve meg hitét, szívesebben működik együtt más felekezetekkel.

Ugyanakkor ezeken a területeken is fájlalja, míg a hagyományos ortodox területeken pedig kifejezetten elítéli a prozelitizmus gyakorlatát, azaz azt, hogy az evangéliumi keresztények "evangelizációs hadjáratokat" tartva áttérítik az ortodox vallású keresztényeket más felekezetűvé. Véleményem szerint az evangéliumi keresztények akkor járnának el sokkal korrektebb módon, ha a Krisztusban újjászületett testvéreiket nem egyben egy másik felekezet tagjává tennék, ha léteznek ott ortodox közösségek is. A baj az az, hogy nem ismerve az ortodoxiát, könnyen bálványimádó vallásosságnak és hitetlenségnek bélyegzik őket a protestáns kisközösségek. Erre válaszolnak a hagyományosan ortodox területek püspökei a heterodoxia vádjával!

Ebben az összefüggésben kell megvizsgálni az "üdvözítő Egyház" kérdését is. Az ortodoxia azért vallja az Egyházat, mert hiszi, hogy ebben (főként szentségei által) működik Isten kegyelme. Krisztus nem véletlenül hozta létre az Egyházat. Ha az evangéliumi keresztények is túllátnak a saját "szabadegyháziságukon", akkor ők is ezt vallják, hiszen megtérést és az Egyházba lépés első szentségét várják el a hívőktől: a keresztséget. Ezzel lesz Krisztus Testének tagjává (= az Egyház tagjává) a hívő mind az ortodox, mint az evangéliumi keresztények tanítása szerint.

Az Egyház apostolisága és ősisége

Miközben az evangéliumi keresztények kizárólag a Bibliához fordulhatnak a hitbeli tévedések elkerülése tekintetében, az ortodox kereszténységen belül ezt annak apostolisága és ősisége is biztosítja.

Katolikus szóhasználattal ez az apostoli jogfolytonosság ("successio apostolica") intézménye. Az egyházi tanítás ortodox (=igaz tan) volta nem csupán egy jóval későbbi könyvgyűjteménynek (=Biblia) a függvénye, hanem az is, hogy az Apostolok saját utódjaikként püspököket neveztek ki, akik viszont úgy biztosították a jogfolytonosságot, hogy az új püspököt több régi püspök nevezte ki.

Ez a gyakorlat a katolikusok, az anglikánok (csak High Church!) és az ortodoxok között mind máig fennáll az apostolok kora óta. Az evangéliumi keresztények ezzel nem rendelkeznek, és sokszor kénytelenek úgy bemutatni saját történelmüket, mintha az valamiféle sajátos reformáció lenne, vagy extrémebb esetben valami resztoránus (történelem nélküli egyház, végidőben helyreállítandó specialitás) különlegesség lehetne.

Az Ortodox Egyház rendelkezik még valami nagyon fontos különbséggel nem csak az evangéliumi keresztények, de a katolikusokkal szemben. Az ortodoxia vissza tudja magát vezetni egészen Krisztusig. A katolikus vallás mintegy ezer évvel, míg a protestantizmus ezer ötszáz évvel Krisztus után jelent meg a kereszténységen belül. Csak az ortodoxia maradt változatlan és hű az egyetemes örökségéhez.

Véleményem szerint...

Az elmúlt mintegy két év alatti tapasztalataim alapján az evangéliumi kereszténység és az ortodox kereszténység sem gyakorlatában, sem tanításában nem kompatibilis.

Véleményem szerint az evangéliumi keresztényeknek érdemes lenne kutatni a Bibliát és az Egyetemes Egyház (első évezred!) történelmét, hogy megérthessék, hogy miben más az ortodox kereszténység. Különösen izgalmas lehetne számukra az egyháztörténet első néhány évszázadának a megismerése, hiszen kiderülne jó néhány alapvető kérdésről, hogy amit vallanak az nem "csak a Biblia" alapján van, hanem az egyházi Hagyomány alapján is.

A Szentírást tanulmányozva pedig rájöhetnek arra is, ha a formai kérdéseket is keresik, hogy az evangéliumi gyakorlatok alapvetően nem elégítik ki az Egyetemes Egyház követelményeit. Fontos részeit tartalmazzák - de a szó bibliai értelmében nem egyetemesek sem a tanítás, sem a hitgyakorlat kérdésében!

Mi történt a Timóteus Társaság korábbi vezetőivel?

2011-12-16T22:15:00.001+01:00

Ez az a történet, ami engem különösképpen érdeklődővé tett az ortodoxia irányába. Hogyan lehetséges az, hogy a Campus Crusade for Christ korábbi vezetői ortodox keresztényekké lettek? És egy kis ízelítő arról, hogy miért és hogy hogyan élnek most...

Bocs, angolul van.

Adalbert-G. Hamman: Hogyan olvassuk az egyházatyákat?

2011-12-13T11:07:00.001+01:00

Újszülöttnek minden vicc új. Ahogy nekem is teljesen új a patrisztika területe, azaz a Biblia utáni irodalom, hiszen az általam végzett teológiai képzésnek ez nem volt része. Alapvetően ezért megítélni sem tudom, hogy a Bencés Kiadónál (2009-ben) megjelent Adalbert-G. Hamman: Hogyan olvassuk az egyházatyákat? c. könyve mennyire jó.

Azt viszont tudom, hogy nekem sokat segített. Ugyanis az Apostoli Atyák korától Nyugaton talán Nagy Szt. Gergelyig, Keleten pedig talán Damaszkuszi Szt. Jánosig terjedő időszak nem csak első, de sokadik átnézésre is kusza. Ebben a kuszaságban nyújt nem kis segítséget Hamman könyve: a szerkesztői munkának köszönhetően nem egyszerűen egy lineáris egyháztörténeti könyvvel van dolgunk, hanem rengeteg táblázattal, kereszthivatkozással, végén névmutatóval és ami talán a legnagyobb értéke: Nyugat és Kelet áttekintő térképével feltüntetve az ott alkotó ortodox és eretnek szerzőket egyaránt.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell az egyházatyákkal foglalkozni? (Persze előtte az is, hogy kik ők, de akit érdekel: nézze meg a könyvben.) Hamman válasza több rétegű, amit megalapozottnak látok:

Az egyházatyák közelebb vannak a kereszténység születéséhez és a Biblia születéséhez, így az ő értelmezéseik valószínűleg helyesebbek lehetnek, mint a kortárs értelmezések.
Az egyházatyák ténykedése lelkipásztori eredetű, nem pusztán a teológiai ismeretszerzést célozzák. Ezzel talán példamutató a magatartásuk és vissza kéne lépni hozzájuk.
S ugyanígy: a helyesen értelmezett egység (ökumené) útmutatói is lehetnek, hiszen az egyházszakadást megelőző egységes kereszténység korszakáról beszélünk, s talán ennek is van egy-két fontos mondanivalója ránk nézve.

A pozitívumok mellett viszont nem szabad elhallgatnom egy szembetűnő negatívumot: a könyv tipográfiai tervezése nem sikerült túl jól. A fejezetek és alfejezetek elkülönülése nem sikerült elég hatékonyan. Ennek időnként az a következménye, hogy egy adott szakaszt olvasva az ember elkeveredik s nem látja azonnal, hogy melyik területen van. (Ennek pl. olyankor lehet nagy jelentősége, amikor két egymásnak ellentmondó/vitázó iskola embereit veszi sorra, lásd. pl. antióchiai és alexandriai iskola.)

Nem tartozik a negatívumok közé, de tudnunk kell azt is, hogy ez a könyv nem ortodox. Szóhasználatában sem, a benne szereplő elnevezések az ortodoxiától időnként idegenek. Mások meg hiányoznak belőle.

És végül egy hatalmas pozitívum: nem csak értelmező tanulmányt, de forrásrészleteket is tartalmaz. Így tehát amikor szó esik egy-egy szerzőről és műről, néhány mondatnyi szövegrészletet olvashatunk tőle.

Összegezve mindenkinek ajánlom olvasásra ezt a könyvet, különösen akkor, ha nincs igazán ismerete a keresztény irodalom első évszázadairól.

Az ortodoxia megváltás fogalma (3) - Az eredendő bűnről

2011-12-05T21:54:00.001+01:00

[A sorozat itt kezdődik.]

Akkor folytassuk vizsgálódásunkat Kallistos Ware püspök atya könyvét követve.

Nüsszai Szt. Gergely nyomán Ádám vétke olyan dolog, amiért mindannyiunknak bocsánatot kell kérnünk. Erről a Miatyánkról szóló ötödik homíliájában beszélt (“Bocsásd meg a mi vétkeinket”):

“Emékeznünk kell arra, hogy vétkeink közösek az emberi természettel, és ezeket a vétkeket mindannyian osztjuk, egyen-egyenkénként, mert mindannyian e természet részesei vagyunk... Ádám él bennünk... és így mi is használhatjuk ezeket a szavakat Bocsásd meg a mi vétkeinket. Még ha valaki olyan is lenne, mint Mózes vagy Sámuel vagy bármely más kiemelkedő erényű, ő sem mondhatna kevesebbet ezeknél a szavaknál, hisz emberi volta miatt osztozik Ádám természetében és ezért szintén osztozik az ő bukásában is. Ahogyan az Apostol is mondja: ‘Ádámban mindnyájan meghaltunk’ (1Kor 15,22) - ezek a szavak képesek kifejezni azt, hogy az Ádám büntetése megegyezik azokéval, akik hozzá hasonlóan meghaltak. ”

Bűnbánatra vagyunk felszólítva: hiszen osztozunk bűnében és bűntudatában is.

Szerzetes Márk hasonló álláspontot képvisel A bűnbánatról c. írásában. Ebben a munkájában azt próbálja bizonyítani, hogy a bűnbánat mindenkinek és minden időpontban szükséges.

“Még ha fel is tesszük, hogy van néhány ember, akik idegenek a gonoszság cselekedeteiben - ami tulajdonképpen lehetetlen, hiszen Szent Pál apostol mondja: ‘mindenki vétkezett és híjával van Isten dicsőségének’ (Rm 3,23) - még ha feltételezzük is azt, hogy létezik ilyen személy, ennek ellenére ők is Ádámtól származnak, s így ők is a bűnbeesés bűne alatt vannak, és éppen ezért ők is a halál ítélete alá kerültek.”

Mit is jelent ez? Még ha feltételeznénk is, hogy valaki tökéletes a saját életvitelét tekintve, Ádám vétke miatt őrá is átjut a halál büntetése. Márk aszketikus teológiájában megjelenik a helyettes bűnbánat, amikor már másért is bűnbánatot tartunk:

“A szentek kötelesek bűnbánatot tartani nem csak saját nevükben, hanem a szomszédjuk nevében is, mert a nem cselekvő szeretet nem tesz tökéletessé... Ezen az úton az egész világegyetem egy lesz és Isten gondviselésén keresztül mindannyian egymást segítjük.”

A fenti két keleti szerző, Nüsszai Szt. Gergely és Szerzetes Márk szavain keresztül megérthetjük azt, hogy a keleti kereszténység az eredendő bűnt sokkal inkább misztikusan, semmint jogi szempontból közelíti meg. Ez az álláspont sokkal közelebb áll Irenaeus újra-egybefoglalás (recapitulatio vagy anakephalaiosis) tanához:

“Amikor megtestesült és emberré lett, az emberek hosszú történelmét önmagában összefoglalta, és ebben az összefoglalásban nekünk adta az üdvösséget, hogy amit elveszítettünk Ádámban, azaz hogy Isten képmásaként és hasonlóságaként éljünk, azt Jézus Krisztusban visszanyerjük... Emiatt élt végig Krisztus minden életkort is, hogy mindenki számára helyreállítsa az Istennel való közösséget.” (Adv. Haer. 3, 18, 1. és 7. vö. http://www.katolikus.hu/kek/kek00512.html#K518)

Az emberiség minden egyes tagja - múltban, jelentben és jövőben - egyaránt érintett. Emberként egymáshoz tartozunk, egyetlen organikus testként. Az ortodox kereszténység hozzáállása ehhez a kérdéshez egészen más lesz, mint az ágostoni doktrína az eredendő bűnről.

Gergely tanításának megfelelően Ádám természetében és ezért bűnében is részesültünk. Ezért mondhatjuk vele együtt és érte is, hogy “Bocsáss meg nekünk!”.
Márk tanításának megfelelően felajánlhatjuk a bűnbánatunkat, aktív szeretetként, ami nélkül senki sem lehet tökéletes.
Nem vagyunk egymástól elszigetelve sem: az ortodoxiában a megváltottak nem elszigetelt/izolált személyek, de közösség. “Tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,25)

Anélkül, hogy Ádám vétkét a sajátunknak is éreznénk, aminek részesei vagyunk, csak annyit élünk meg belőle, hogy bizonyos “intézkedésekre” szükség van - de nem érezzük át annak a felelősségét, hogy egyetlen emberi család részesei vagyunk.

A megközelítés mássága a következmények másságát is maga után vonta. Az ortodox kereszténység szemlélete szerint bár mindannyian meggyengültünk a jót cselekedni akaró akaratunkban, de nem következett be az a teljes és radikális tönkremenetele az embernek, amiről a nyugati kereszténységben Luther és Kálvin nyomán főként a protestánsok beszélnek. Az ortodox szemléletmód (a korábban már említett) “kép” és “hasonlatosság” kifejezéseken keresztül érzékelteti az itt végbe ment változást. Az ember bűnös voltában is Isten képe, ez nem veszett el. De elveszett a Hozzá való hasonlósága.

Ugyanennek a megközelítésnek a gyakorlati következménye az is, hogy Nyugaton nem tekintenek szentként Krisztus élete előtt élt szentekre. Az ortodox kereszténység az Ószövetség szentjeit is magáénak vallja, így Ábrahámot és Sárát, Józsefet, Illést és Jeremiást. “És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret.” (Zsid 11,39) egészen Jézus Krisztus kereszthaláláig és feltámadásáig, de ez nem jelenti azt, hogy őket ne tartanánk szentnek.

Az ortodox keresztények az egyházi kalendáriumukra tekintve rengeteg ószövetségi szenttel találkozhatnak, és meglehetősen furcsán néznek a nyugati gyakorlatra, ahol nem találni őket. Ez az egyik következménye az ágostoni megközelítésnek.

Az Ószövetség különösen kiemelkedő szentjei közé tartoznak Szt. János, az “Előhírnök és Keresztelő” és az Istenszülő Szűz Mária. Ő egy különleges kapocs az Ószövetség és az Újszövetség között. Még Jézus Krisztus eljövetele előtt válaszolt szabad akaratából az angyalnak: “Történjék velem a te beszéded szerint!” (Lk 1,38). Miközben az ortodoxia azt vallja, hogy Ő teljesen szent volt, mindenféle személyes hibától mentes, az ortodox álláspont szerint Ő is magán viseli az eredendő bűn következményeit. Éppen ezért teljesen elfogadhatatlan számukra a római katolikus dogma Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról, hiszen ezzel éppen azt a kapcsot veszítjük el, ami összeköt minket az Ószövetséggel.

Röviden ennyi, hogy az ortodox kereszténye számára miért elfogadhatatlan és fölösleges az ágostoni dogma az eredendő bűnről.

(folyt. köv.)

Mirai Szent Miklós

2011-12-05T19:19:00.001+01:00

Minden gyermek tudni véli, hogy kicsoda a mikulás. Talán még - elég romantikus gyermekként - magunk is hittünk abban, hogy a neki írott kívánságlevél beteljesülhet. A mai gyerekek szerintem már sokkal kevésbé hisznek benne: az árucikké silányult csokifigura jó ürügy lett a gyermekeink fogorvosának a következő számla bemutatásához. Meg számukra az elhízáshoz. S ebben a furcsa szinkretizmusban (ahol egy valaha volt püspök legendás alakja kereszteződik egy északi részeges, tél apóval - s mindezt leönti a fogyasztói társadalom a maga "krémjével") már rég nem is tudjuk, hogy miért tisztítjuk ki a lábbelinket előző nap este.

Pedig a történet szép.

"Történt egyszer, hogy egy elszegényedett patarai nemesember olyan komoly adósságot halmozott fel, hogy lányainak már enni sem tudott adni. Úgy érezte, nincs már más választása, mint leányait bocsássa áruba, s így azok tisztessége árán szabadítsa meg mindannyiukat a nyomortól. Amikor Miklós püspök értesült errõl, elhatározta, hogy segít a családon. Éjszaka a házukhoz lopózott, és egy pénzzel teli erszényt dobott be a félig nyitott ablakon. A pénz elegendõ hozomány volt a legidõsebb lány kiházasításához, s így õt apja férjhez tudta adni. Késõbb, mikor a család ismét nagy nyomorban élt, s az apa már éppen második lányának áruba bocsátásán töprengett, a jótékony Miklós ismét a segítségükre sietett. Megint pénzt dobott titokban a házba, s így a második lány is férjhez mehetett. A harmadik lány, mikor hasonlóan kétségbeejtõ helyzetbe került, szintén megkapta tõle az adományt. Senki nem tudta, ki volt a jótékony éjszakai adakozó, de az apa kíváncsi volt, ezért a harmadik alkalommal kileste, ki dobja be a pénzt. Meglátta Miklóst, és mindenkinek elhíresztelte a nevét."

Forrás: Szimandron.hu

Az ortodoxia megváltás fogalma (2) - A bűnről

2011-11-30T19:19:00.001+01:00

[A sorozat itt kezdődik]

Megváltattunk - de mitől? Kallistos Ware püspök úr a korábban feltett három kérdésből az elsőt igen részletesen fejti ki a könyvében.

Keresztények között általában triviális, hogy a bűntől váltatunk meg a megváltásban. A bűn (ἁμαρτία) görög fogalmát úgy fordíthatjuk le, mint hibát, céltévesztést, eltérést a helyes úttól. Az ortodox megközelítés szerint a bűn az, amikor valami nem tölti be azt a célt, amiért rendeltetett.

A bűn jelentése nem egyedül jogi: magában foglal természetesen morális dolgokat is, de azt is jelenti, hogy az ember elveszíti a másokkal való közösségét. Ebben az értelemben megakadályozza az embert, hogy az legyen ami emberként lehetne. A Szentháromság Istenének képe is bemutat valami nagyon fontosat a témáról, azt ugyanis, hogy annak tagjai kölcsönös szeretetkapcsolatban levő személyek. Ezzel szemben az emberiség bűnössége magában foglalja az emberek egymástól való elszigeteltségét. Szt. Makáriosz (4. sz.) figyelmeztetett, hogy a pokolban nem láthatjuk egymás arcát.

És ez még nem minden: a személyes, szabad akaratunkból elkövetett bűnökön és a közösségen belüli izoláción túl azt is észrevehetjük, hogy a bűn mindent teljes mértékben átölel életünkben. Születésünktől halálunkig olyan környezetben élünk, ami elbukott.

Miközben a keleti kereszténység teljes mértékben elfogadja ezt a helyzetet, az abból adódó következmények megvonása tekintetében jóval óvatosabban fogalmaz, mint a Nyugat kereszténysége. Erre a kérdésre vonatkozóan Keleten nem találhatunk dogmatikai definíciókat. A Hét Egyetemes Zsinat nem foglalkozott behatóan a bűnbeeséssel, az eredendő bűnnel, a szabad akarattal és a kegyelemmel.

A pelagianizmus alapvetően nyugati kérdés volt, alig érintette a keleti Egyházat. S miközben itt részletesen kidolgozásra került Szt. Ágoston által az eredendő bűn tana, azt csak nyugati zsinatok (II. Orange-i zsinat [529] és a Tridenti Zsinat [1546-1547]) vitatták meg, nem az Egyetemes Egyház. Az Ortodox Egyház értelmezése szerint az eredendő bűn nem tartozik a dogmák közé, hanem az ún. teológiai különvélemények (theologoumena) közé. Ez azt jelenti, hogy az egyházatyák által többé-kevésbé érintett téma ez, de nem zsinati definíció. Éppen ezért nagyon óvatosan kell bánni a különféle megjelenő teológiai álláspontok kizárólagosságával.

A bűneset ortodox értelmezése

A Genezis második és harmadik fejezetét olvashatjuk történelemként és mítoszként is (szigorúan hozzá téve, hogy a mítosz is az igazságot írja le, de mitikus eszközökkel). Elképzelhető az ortodoxiában a szó szerinti értelmezés is - és ennek az ellenkezője is.

Origenész felfedte, hogy az Ádám szó jelentheti magát az elvont “ember” fogalmát is (emberiség), Nüsszai Szt. Gergely pedig elsősorban nem történetet, hanem a leírás képeiben megfogalmazott tanítást lát. Az egyházatyák között nem egyedül álló jelenség, hogy a bűnesetet is szélesebb értelemben értik, mint csupán egyetlen eseményt a világtörténelemben. Alexandriai Szt. Atanáz álláspontja szerint a bűneset nem csak egy elkülönített esemény, hanem fokozatosan és progresszíven épül fel. Az Ige testetöltéséről c. munkájában egyértelműen elutasítja azt, hogy Ádám és Éva tette egy mindent tönkre tevő cselekedet lett volna, hanem “a racionális ember, aki a képmására teremtetett, elkezdett bepiszkolódni - és az Isten teremtett munkája el kezdett lerombolódni”. E nézet szerint a bűn halmozódott.

Egy picit megtörve Kallistos Ware gondolatvezetését, röviden idézném Hilarion Alfejev püspököt a Gen 1,26-hoz (“Teremtsünk embert a Mi képünkre és hasonlatosságunkra.”)

“Néhány egyházatya megkülönbözteti a ‘képmást” és a ‘hasonlatosságot’, azzal, hogy a képmás az, amit a Teremtő eredendően az emberbe helyezett, a hasonlatosság pedig az, amit az erények útján az embernek el kellett volna érnie: ‘>>a képére<< kifejezés azt jelenti, értelmes és szabad akarattal felruházott, a >>hasonlatosságára<< kifejezés pedig azt, hogy erények által hasonlatossá válni, amennyire lehetséges.’ (Damaszkuszi Szent János).” (Alfejev, Hilarion: A hit titka, Magyar Ortodox Egyházmegye, Budapest, 2005, 73. o.)

Visszatérve Kallistos Ware könyvéhez, a bűneset következményeit tekintve az egyházatyák három szintet különböztetnek meg:

A fizikai szintet, ami magában foglalja a testi fogyatékosságokat, a fáradtságot, kimerültséget, fizikai fájdalmat (beleértve a nehéz szülést, vö. Gen 3,16) és végül a halált is. Eredetileg nem ez volt Isten terve az emberiséggel.
Az erkölcsi szintet, a gyakorlatban azt jelenti, hogy unalommal telivé tehet minket, depresszióssá, dekoncentrálttá, sőt elborult elméjűvé, bensőleg megosztottá, akaratgyengévé. Ez tesz bennünket fogollyá: tudjuk, hogy mi a helyes, mégis a döntéseinkben a gonoszságot választjuk. Erről ír Pál a Rm 7,18-19.24-ben.
A görög atyák ezen a két szinten túlmenően egy harmadikat is megneveznek, ami nem csupán örökölt gyengeség, de örökölt bűntudat is.

Nyugattal ellentétben az ortodox kereszténységben nincs olyan kidolgozott rendszere az erendendő bűnnek, mint amit Szt. Ágoston nyomán láthatunk. S hogy mi van, arra a következőkben térünk vissza.

(folyt. köv.)

50. zsoltár

2011-11-29T21:28:00.001+01:00

Irgalmazz nékem Isten a Te nagy irgalmasságod szerint és könyörületed sokasága szerint töröld el az én vétkezéseimet. Teljesen moss meg engem törvényszegésemből, és bűnömtől tisztíts meg engem. Mert ismerem törvényszegésemet, és bűnöm előttem van szüntelen. Csak Teellened vétkeztem, és a gonoszságot Teelőtted cselekedtem, hogy igaz légy igéidben és győztes ítéletedben. Mert íme, vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám. Íme pedig, Te az igazságot szereted, bölcsességed rejtett és titkos dolgait megmutattad nékem. Hints meg engem izsóppal és megtisztulok; moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál. Hallass velem örömet és vigasságot, hogy örvendezzenek megalázott csontjaim. Fordítsd el orcádat az én bűneimtől, és töröld el minden törvényszegéseimet. Tiszta szívet teremts bennem, Isten, és az igaz lelket újítsd meg bensőmben. Ne vess el engem a Te színed elől, s a Te Szent Lelkedet ne vedd el éntőlem. Add meg nékem a Te üdvösséged örömét, és kiváló lélekkel erősíts meg engem. Hadd tanítsam a törvényteleneket a Te utaidra, és a gonoszok megtérnek Hozzád. Szabadítsd meg engem vérontástól Istenem, üdvösségemnek Istene, hogy örömmel hirdesse nyelven a Te igazságosságodat. Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a Te dicséretedet fogja hirdetni. Mert ha áldozatot kívánnál, adnék; de az égőáldozatokban nem gyönyörködöl. Istenhez illő áldozat: a töredelmes lélek; töredelmes és megalázkodott szívet nem vet meg Isten. Cselekedjék kegyesen, Uram, jóakaratodból Sionnal, hogy épüljenek Jeruzsálem kőfalai. Akkor veszed kedvesen az igazság áldozatát, az ajándékokat és égőáldozatokat, akkor tesznek oltárodra borjakat.

(Forrás: Imakönyv az orthodox keresztények számára [ford. és szerk.: Berki Feriz], Magyar Ortodox Adminisztratúra, Budapest, 1987)

Az ortodox megváltás fogalom

2011-11-29T16:19:00.001+01:00

Tisztában vagyok azzal, hogy ha ezt a témát kezdem el boncolgatni, szinte száz százalék, hogy vékony jégre lépek és beszakad alattam. Szinte biztos vagyok abban, hogy protestáns olvasóim számára elfogadhatatlan, talán befogadhatatlan lesz az, mit leírni készülök. Az ortodox (és talán katolikus) olvasók talán szintén elégedetelenek lesznek: nem pontosan azt írom le, amit ők erről a kérdésről gondolnak. Két korábbi bejegyzésem (Meg vagy-e váltva? - Az ortodox keresztény válasz és Ott vagyunk már?) bár érinti a témát, de nem elég mélyen.

Bátorságom oka, hogy végre sikerült elolvasnom, s talán megértenem Kallistos Ware: How are we Saved? - The Understanding of Salvation in the Orthodox Tradition c. könyvét (Light & Life Publishing, Minneapolis, Minnesota (USA), 1996).

Kezdjük talán egy furcsa nyelvi nehézséggel: magyarul semmi olyasmit nem mondunk, amit angolul helyesnek tartunk. Mert ha egy misszionárius lelkülettel átitatott ember valakihez odafordul, akkor attól valószínűleg nem azt kérdezi meg tőle, hogy “Meg vagy-e váltva?”, hanem azt, hogy “Megtértél?” illetve azt, hogy “Újjászülettél?”. A kérdező fél valószínűleg azt várja tőlünk, hogy meg tudjuk határozni annak az eseménynek (főként a bűnösök imájának elmondását értve alatta) a megtörténtét s talán idejét, amikor elhatároztuk, hogy Isten mellett döntünk életünkben. Ennek hiányában valamilyen formában evangelizálni kezd bennünket.

Angolul ennél sokkal érdekesebben fogalmaznak: “Are you saved?” (kb.: “Megváltattál?” - a múltban befejeződött eseményre utalva.) E nyelvtani szerkezet esetleges bizonytalan elutasítása azonnal azt hozhatja magával, hogy a kérdező szükségesnek tartja Isten üzenetének átadását.

Kallistos Ware püspök is hasonló élményről számol be könyvében, és az alábbi videóban is.

S hogy mi a bizonytalanság oka? Nos nem az, hogy Jézus Krisztus kereszthalálának megváltó jellegében bizonytalanok lehetnénk. S nem is az feltétlenül, hogy ne tudnánk meghatározni egy bizonyos időpontot, amikor Istennel kerültünk közelebbi kapcsolatba. A bizonytalanság oka az, hogy a Bibliában látjuk ezt a fajta bizonytalanságot.

Szt. Pál maga is bizonytalanságról beszél:

“Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág,hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27, kiemelés tőlem. Károli: “méltatlanná ne legyek”.)

A szövegből úgy tűnik, hogy a keresztény életet végig futó Pál apostol is úgy látja, hogy a Bíró őt is diszkvalifikálhatja, kizárhatja a versenyből.

Maga Jézus is beszélt erről a bizonytalanságról:

“... aki mindvégig kitart, üdvözül.” (Mt 10,22 és Mt 24,13).

Lehetséges lenne tehát, hogy elveszíthetjük az üdvösségünket? Bármit is válaszolunk erre a kérdésre, nem véletlen, hogy Ware püspök a következő választ javasolja a feltett kérdésre:

“I trust that by God’s mercy and grace I am being saved.” (kiemelés tőle)

(Kb. Bízom benne/Bízom abban, hogy Isten kegyelme és irgalma által vagyok megváltott.)

Azaz a nyelvtani szerkezetben folyamatos jelent használ, amikor erre a kérdésre válaszol. Ebben benne van néhány olyan dolog, amit az ortodox keresztények nagyon fontosnak tartanak, ha hitük megvallásáról van szó:

Benne van az a tény, hogy Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása győzelem a bűn és halál felett, ami teljes és végleges: “Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta.” (Rm 6,9)
Ugyanakkor, miközben Isten munkája teljes és végleges, a magunk része ebben a győzelemben még messze áll a teljestől: “Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” (Fil 3,12)

Ez nem azért van, mert bármiféle hiba lenne abban, amit Isten tett: nem cselekedetekkel kell “kipótolnom” azt, ami megváltásom teljességéhez még hiányzik. Emberként szabad akaratom van: akár engedelmeskedhetem, akár ellent is mondhatok.

Másként fogalmazva: Krisztusban bízunk, nem önmagunkban. A Krisztusba vetett hit a szilárd alapja a keresztény életnek. Ugyanakkor felvetődik a kérdés másik oldala: halálomig megtartom-e ezt a hitet?

Az ortodox keresztények elutasítják azt a konfesszionalista álláspontot, ami szerint a megváltás alapja egy múltbeli, egyszeri esemény lenne (a mi döntésünk!), amit azonban nem kell hogy kövesse az a folyamat, ami egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá tesz. Az ortodoxia általában nem is a döntést emeli ki ebből, hanem a bibliai szóhasználat szerint azokat nevezi keresztényeknek, akik az úton járnak/akik ezt az utat követik, s amelynek célja Krisztus.

Éppen ezért nem szeretik az ortodoxok a befejezett szóhasználatot: “megváltattam” (“I am saved”), mintha ez már egy nyilvánvaló és teljes dolog lenne. E helyett inkább preferálják a folyamatos jelent, amit magyarul nem lehet visszaadni egyszerűen, csak körbeírva. (“I am being saved.”) Esetleg viccesen: “Megváltás alatt!”. :-)

E rövid bevezetés után, hogy még teljesebben körbe járhassuk a megváltás ortodox fogalmát, három kérdést kell feltennünk:

Mitől váltattunk meg?
Min keresztül (vagy inkább: Kin keresztül) váltattunk meg?
Mire váltattunk meg? (vagy: Mi az utunk végcélja?)

(Folyt. köv.)

Film a Jézus-imáról

2011-11-23T11:11:00.001+01:00

Dr. Norris J. Chumley és Dr. John A. McGuckin egy teljes estés filmet készített, amiben a Jézus-ima nyomait és a hozzájuk fűződő tanításokat és gyakorlatokat gyűjtötte össze. Sajnos idén már nem fér bele a költségvetésembe, hogy a filmet a hozzá tartozó könyvvel és munkafüzettel beszerezzem, így marad ez a néhány filmrészlet.

A projekt honlapja: http://mysteriesofthejesusprayer.com/wp1/

Szűz Mária bevezetése a Templomba

2011-11-20T20:04:00.001+01:00

Az éves ünnepkör 12 főünnepének a soron következő ünnepe november 21-én van, Szűz Mária bevezetése a Templomba.

Az ünnep tropárionja (rövid összefoglaló, magasztaló éneke) így szól:

"Ma van Isten jóakaratának előképe
és az emberek üdvözülésének hirdetése:
Isten templomában a Szűz tündöklően megmutatkozik,
és Krisztust mindeneknek előre hirdeti.
Kiáltsunk Hozzá mi is hangosan:
Örvendezz, az Alkotó gondviselésének beteljesedése!"

Az ünnep kondákionja (változó éneke) pedig így:

"Az Üdvözítő legtisztább templomát,
a legdrágább palotát, a Szűzet,
Isten dicsőségének szent kincsét
ma vezetik be az Úrnak hajlékába;
Vele együtt jár az Isteni Lélek kegyelme.
Isten angyalai magasztalják Őt,
mert Ő a Mennyei Sátor."

A szokásos "Valóban méltó..." is megváltozik az ünnepen a Liturgiában:

Elővers: "Az angyalok a Szűz bemenetelét látván
elámultak azon, hogyan lép be dicsőséggel
a Szentek Szentjébe."
Ének: "Mint Istennek lelkes Frigyszekrényét,
ne érintse avatatlanok keze;
hívőknek ajkai pedig, az angyal szavát követve,
szüntelenül örvendezve kiáltsák az Isten Szülőjéhez:
Valóban mindeneknek fölötte állsz, óh tisztaságos Szűz."

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Jézus Krisztus evangéliumának jó hírét az Egyháztól ismerheti meg a világ. S talán az sem túlzás, hogy Szűz Mária ünnepeinek valóságát csak az Egyházban ismerhetjük meg. Mert a Bibliában (és csakis a Bibliában) hiába keresgetjük ennek az ünnepnek a hátterét.

Az apokrif Jakab protoevangélium szövege tartalmazza azt a hagyományt, ami a maga teljességében írja le ennek az ünnepnek a történelmi hátterét. Ezt a részletet így olvashatjuk itt:

"A gyermek [ti. Mária] fölött pedig hónap múlt hónap után: lassan kétéves lett.
- Vigyük őt az Úr templomába - javasolta akkor Joachim. - Teljesítsük ígéretünket, melyet születésekor tettünk, hogy a Mindenható valami vajt ne küldjön ránk, ajándékunkat vissza ne utasítsa!
- Várjunk, míg hároméves nem lesz - vetette ellen Anna. - Hogy ne függjön annyira apjától és anyjától.
Mikor ezután a gyermek hároméves lett, Joachim elhatározta magát:
- Hívjuk a zsidók szeplőtelen leányait, mindegyik fogjon mécsest és tartsa magasra, s lobogva égjenek a mécsesek, nehogy hátat fordítson a leány, nehogy visszahúzza őt a szíve, el az Úr templomától!
Így cselekedtek mígnem felértek az Úr templomához. Ott a pap fogadta Máriát, csókkal és áldó köszöntéssel:
- Felmagasztalta az Úristen a te nevedet minden nemzedék előtt, és az idők teljességében általad fogja Izrael fiai elé tárni a megváltást!
Azzal leültette volna az oltár harmadik lépcsőjére. Az Úristen azonban kiárasztotta kegyelmét Máriára, és kis lábaival táncra perdült - és Izrael egész háza a szívébe zárta őt. Szülei tehát elindultak hazafelé, s közben csodálattal és hálával eltelten dicsőítették a Mindenható Istent, hogy leányuk nem menekült vissza hozzájuk. Mária pedig ezentúl a templomban élt, mint galamb a fészkén, eledelét egy angyal kezéből kapta.

Mikor tizenkét éves lett, a papok tanácsot tartottak.
- Íme, Mária, tizenkét éves lett az Úr templomában - töprengtek. - Mitévők legyünk vele, hogy be ne szennyezze a mi Urunk és Istenünk szentélyét?
Végül ezt mondták a főpapnak:
- Tiszted amúgy is az Úr oltárához állít, menj hát be és imádkozz Máriáért, s amit majd kinyilatkoztat neked az Úristen, azt fogjuk cselekedni.
A főpap tehát fölöltötte a tizenkét csengővel ékesített palástot, és bement a szentek szentjébe, hogy imádkozzék a leányért. S lám, elébe állt az Úr angyala:
- Zakariás, Zakariás - szólította meg -, menj ki és hívd gyűlésbe a nép özvegy férfiait. Mindegyikük hozzon magával botot, s amelyiküknek az Úristen jelet mutat, annak legyen felesége a leány!"

[Jakab protoevangéliuma VII.1 - VIII.3., in Dörömbözi János: Csodás evangéliumok (Apokrif iratok), Telosz Kiadó, Budapest, 1996, (Ford. Szepessy Tibor)

Az ünnep során talán érdemes azon elmélkednünk, hogy hogyan gondolkozik az Egyház Máriáról. A protestáns álláspont nem lát benne többet, csak egy - bár talán tiszteletre méltó - másik embert. Az ortodox és katolikus hívők is embert látnak Máriában, de nem közönségeset: Istennek különösképpen elhívott és elválasztott edényét.

Ezt a szemléletet támasztja alá különleges módú foganása (ami az ortodox teológia szerint más emberekhez hasonlóan történt, de csodálatos módon a szülők meddősége miatt). De ezt is húzza alá ez a történet, ahogyan Isten Templomába kerül a még gyermek Mária.

Az Istenszülő életének célja: Jézus Krisztus földi megszületésében eszközül lenni. Azt gondolnánk - protestáns fejjel! -, hogy ez egy "véletlenszerű" valami (=akárki más lehetett volna), de az Egyház Hagyománya nem így gondolkodik erről a kérdésről. Ahhoz, hogy Szűz Máriában megfoganhasson a Megváltó, Mária engedelmessége (beleegyezése) is szükséges volt. Ezért hívják Őt "Kapunak" vagy ahogy itt: "Sátornak", az "Úr templomának", "Frigyszekrénynek" - Akiben megjelenik a Szent Isten.

Mária tiszteletében - ha helyesen értjük azt - azt kell meglátnunk, hogy Ő a Megváltó Jézus Krisztusra mutat és arra, hogy nekünk, hívőknek milyen engedelmességgel kellene Isten irányában lennünk. Ez a kettős szerep emeli ki - értsük jól! - a hívők tömegéből. A Krisztusra mutatás meglátható azokban az ikonokban, amelyeken Máriát ábrázolja: sohasem egyedül - és általában a gyermek Jézussal együtt. Ez is - a mai ünnephez hasonlóan - az Ő istenszülői voltát emeli ki, azaz azt az Isten iránti szeretetet és engedelmességet, ami egyáltalán lehetővé tette Isten számára a megváltás művét is.

Jóságos Királynak jóságos Anyja, Istennek tisztaságos és fölöttébb áldott Szülője, Mária! Áraszd az én szenvedélyekkel teljes lelkemre a Te Fiadnak és a mi Istenünknek irgalmát, és a Te imáiddal vezérelj engem a jó cselekedetekre, hogy életemnek hátralevő idejét vétek nélkül tölthessem el, és megtaláljam Teáltalad a Paradicsomot, Istennek Szűz Szülője, egyedülvaló Tiszta és Áldott! (Ima az Esti imádságokból)

Frissítettem a könyvespolcot

2011-11-15T22:35:00.001+01:00

Megérkezett a Bookstation-tól az utolsó adag könyvem is, és ezen felbuzdulva frissítettem a Könyvespolcot. Bár az az igazság a teljes Ókeresztény Írók sorozatot, az Apokrif Iratok sorozatot és a Jel által gondozott Ókeresztény örökségünk sorozatot sem tüntettem fel, pedig kellett volna.

Majd legközelebb...

Imádkozás a szentekhez

2011-11-14T19:03:00.001+01:00

Kolléganőmmel ebédeltem egyik nap, és ebéd közben mindenféléről szó került.Többek között arról, hogy számára, hívő református számára az egyik legfurcsább dolog az Egyetemes Egyházban (itt most: katolikus és ortodox) a szentekhez történő imádkozás. Merthogy mit is várnánk egy másik embertől?

Ahogy haladt előre a beszélgetés, egy pesti vicc jutott az eszembe. Egy fiatalember látogatja meg az orvosát azzal, hogy
- Doktor úr, heréljen ki!
- De miért?
- Majd megmondom, de csinálja gyorsan!
A műtét után az orvos továbbra is érdeklődik:
- Miért is kérte a beavatkozást?
- Hát tudja, egy zsidó családba udvarolok, és csak úgy adják oda a lányukat, ha kiheréltetem magam.
- Nem körülmetélésről volt szó?
- Igen, igen, ez volt a pontos kifejezés!

Nekem is pont ez volt az érzésem: ugyanazon és hason szőrű szavak, teljesen más jelentéstartalommal. Íme néhány félre érthető dolog (amit persze lehet, hogy én magam még jobban összekavarok).

Az imádkozás nem egyenlő az imádattal

Sok protestáns keresztény számára azonban nincs különösebb különbség közötte. Mégpedig azért nem, mert - állítólag a Biblia alapján! - csak Istenhez imádkoznak és ebből következőleg nem is esnek abba a hibába, hogy hamis isteneket és pláne embereket imádjanak.

A baj csak az, hogy a két szó (imádat és imádkozás) hasonlít, de nem azonos. Az Egyetemes Egyház keresztényei ugyanis nem imádják a szenteket, amikor hozzájuk imádkoznak. Csak kéréseiket közvetítik az irányukba. Ha értelmezni szeretném ezt a cselekményt, akkor inkább arról van szó: mintha élő testvéreinket kérnénk meg: imádkozzanak értünk.

Az imádat nem egyenlő a tisztelettel

Külső szemlélő, pláne a különféle kegyességi mozzanatokban nem jártas könnyen összetéveszt itt is dolgokat. A VII. Egyetemes Zsinat az ikonok tekintetében nagyon pontosan elkülönítette a korábban már bevett gyakorlatot. A problémát az jelentette, hogy a helyes gyakorlat (= ortodoxia) irányából két szélsőséges irányba lehetett elmenni. Az egyik az ikonok rombolása (azaz tiszteletlenség az ikonok irányába), a másik az ikonok imádata (ami viszont egyedül Istennek jár ki).

S ennek kapcsán érdemes lenne megfontolni pl. az ötödik parancsolatot (a szülők tiszteletéről szólót), vagy azt, hogy egymást is tisztelnünk illene, merthogy mindannyian Isten képmása (ikonja) vagyunk. Nem véletlen, hogy az ortodox istentiszteleteken az ikonok mellett az embereknek is kijár a tömjénből!

Egy általunk nem ismert gesztus nem egyenlő a bálványimádással

S ugyanígy óvakodni kell bizonyos gesztusok téves értékeléséről. Szándékosan az ortodoxiában nem jelen levő példát hozok: a térdelést. Valaki vagy valami elé letérdelni egy mai protestáns szemében felér(het) egy istengyalázással: imádok valakit, holott csak Jézus előtt kéne a térdemet meghajtanom.

Igen ám, de a tisztelet kifejezése gesztusokban jelenik meg, és ha nem tudjuk mi a pontos tartalma, akkor könnyen mellé lőhetünk kritikánkkal. {Az ortodoxokra nem jellemző a letérdelés, ez ha jól tudom a pünkösdi esti istentiszteleten fordul elő a pap részéről egy térdeplési ima erejéig.}

Imádkozni valakiért - de meddig?

S szintén félreértésre ad okot az is, hogy valakiért imádkozunk. Vajon meddig és miért tesszük ezt?

Ismerek néhány protestánst és protestáns irányzatot, ahol például a gyertya gyújtása is kiveri a biztosítékot. Az ortodox gyakorlatról korábban már írtam, ismétlésként annyit, hogy az ortodox keresztények élő személyekért is gyújtanak gyertyát, nem csak halottakért.

Igen ám, de imádkozhatunk-e a halottakért?

A választ több szintű lesz.

Egyrészről az Ortodox Egyház képe önmagáról nem csak a szemmel láthatót foglalja magában. Amikor valaki belép egy ortodox templomba, rögtön a szeme elé kerül a Szentélyt elválasztó ikontartó, az ikonosztáz a rengeteg ikonnal. S egy ortodox hívő számára ez azonnal emlékezteti nem csak Isten jelenlétére is, de arra is, hogy ő most tulajdonképpen csak bekapcsolódik a Mennyei Liturgiába, amit a már hazaért szentek Isten előtt folyamatosan cselekszenek.

Ha valakinek ilyen az egyházképe - az természetszerűleg másként gondolkozik a már hazatért szentekről és az elhunyt szeretteiről.

Ugyanakkor gondoljuk meg azt is, hogy a halottakért mondott megemlékezések elsősorban megemlékezések és nem azt a célt szolgálják, hogy üdvösséget hozzanak a halottnak. Ha magát a megemlékezést tartjuk felháborító és istentelen cselekedetnek, akkor miért ünnepeljük meg például a forradalmainkat? Egy elhunyt szerettünkről - templomi magánájtatosságok keretében - vajon miért nem emlékezhetünk meg, miközben számunkra sokszor ismeretlen és érthetetlen politikai cselekvők életére meg természetesnek vesszük ugyanezt.

S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Bibliában is találunk halottakért mondott imát:

"Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek föltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár - ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől." (2Makk 12:46, SzIT)

Persze erre mondhatod, hogy a 2Makkabeusok nem tartozik a héber kánonhoz, és így a Bibliának sem része. Én is ezt mondtam korábban. Csakhogy valaki felhívta a figyelmemet egy könyvre és arra a tényre, hogy az Egyház Bibliája a legkorábbi időkben éppen nem a héber nyelvű Ószövetség (és a jeruzsálemi kánon) volt, hanem a görög nyelvű fordítása (Szeptuaginta, LXX, ami az alexandriai kánon). Nem kell nekem elhinni, csak érdemes utána nézni. [Pl. itt: Vanyó László: Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története, Jel Kiadó, Budapest, 2002].

S ha nagyon ragaszkodsz a héber szöveghez, akkor már a kereszténység indulásánál problémáid lesznek. Például rögtön itt:

"Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az isten" (Mt 1,23)

Ez ugyanis a héber szövegben nincs benne.

Pszeudo-Areopagita Dénes és Misztikus teológiája

2011-11-07T21:56:00.000+01:00

Szép dolog-e más nevében levelet írni?

Mielőtt elhamarkodnád a választ, szeretnélek megismertetni egy bizonyos Pszeudo-Areopagita Dénessel, akiről ugyan nem derült ki, hogy ő kicsoda, de az mindenképpen kiderült, hogy ki nem...

Ha fellapozod az Apostolok Cselekedeteit, annak 17. részében megtalálod Pál apostol athéni látogatásának a leírását. A részletek tulajdonképpen itt most nem érdekesek, csupán csak egy igevers, a fejezetet záró 34.:

"Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá [ti. Pálhoz], és hívővé lett: közöttük az areopágita Dioniziosz is, Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások."

Euszebiosz korinthoszi Dionüszoszra hivatkozva leírja (aki egyébként Athén második püspöke volt), hogy Dénes az Areopágoszon bíró volt, aki Pál apostol prédikálására megtért.

Pszeudoepigráf az ókorban

Az ókori irodalomban sok esetben előfordul az, hogy egy megfelelő tekintéllyel rendelkező személy nevében írnak le bizonyos dolgokat. Amikor például az apokrif evangéliumok leírásaival találkozunk, általában ezek is más nevek mögé bújnak meg, hogy előlegezzék a szerzői tekintélyt. Bevett szokás és fogás volt ez akkoriban.

Ehhez hasonlóan járt el az a 6. századi misztikus író, aki ebben a kicsinyke igeversben található személyre építette fel misztikus tanítását - s saját nevét nem adta hozzá. Akárhogy is történt, az Ortodox Egyház Hagyományába teljes mértékben illeszkedik Pszeudo-Areopagita Dénes és misztikus teológiája.

Újra felvetem a kérdést: szép dolog-e más nevében írni?

Ha a válasz egyértelműen elutasító, akkor el kell gondolkoznunk a modern bibliatudomány eredményein is, amely szerint például Péter második levele is valószínűleg ugyanilyen pszeudoepigráf. (= más nevében megírt mű)

Vagy sokkal fontosabb-e az, hogy mit írt és amit írt, mennyiben illeszkedik az Egyház tanításába?

Merthogy Pszeudo-Areopagita Dénes Misztikus teológiáját álnéven írta meg. Maga a mű (magyarul megjelent Vidrányi Katalin [szerk.]: Az isteni és emberi természetről II. - Görög egyházatyák, Atlantisz, 1994, 259-265. o.; Erdő Péter fordítása) egy Timóteushoz írt levelet formáz.

Misztikus teológia - I. Mi az isteni homály?

Bevezetésében egy rövid fohászt találunk Istenhez, amely az elérhetetlenségében létezőt kéri, hogy Őrá irányuljon az író vágya. Utána felszólítja Timóteust, hogy nem a szokásos módon, az érzékeléssel és az értelmi megismeréssel közeledjen Istenhez, hanem emelkedjen fel az Istennel való egyesüléshez.

Dénes titkos tanítást közöl itt: s kéri Timóteust, ezt avatatlanokkal ne közölje: akik csak a létezőknél ragadnak meg. Szent Bertalan apostol egy fent nem maradt evangéliumára és Mózes példájára hivatkozva mutatja be azt az utat, amit Timóteusnak is be kéne járnia: megtisztulás és elkülönülés által bejutni Isten jelenlétébe, misztikus úton:

"...Mózes elválik mindattól, ami látható és amit lát, és behatol a megismerhetetlenség valóban misztikus homályába, melyben kizár minden megismerő megragadást, és elkerül a mindenképpen elérhetetlenben és láthatatlanban... Mindenfajta megismerés szünetelése révén jobb része szerint egyesül azzal, aki teljesen megismerhetetlen, és azáltal, hogy semmit sem ismer, értelemfeletti módon ismeretre tesz szert."

II. Hogyan kell egyesülni minden dolog alkotójával, aki minden fölött áll, és hogyan kell dicséretet mondani neki?

Dénes félelmetes apofatikus (negatív teológiai) jelzőket használ Istenre: "fénylőnél fénylőbb sötétség", mint Isten lakhelye, "látás nélkül látni", "nem-látás", "nem-megismerés" stb. Isten meglátása (teória?) a szobrász munkájához hasonlít, aki lehántja az elvétellel a fölösleges részeket a márványtömbről, hogy előkerüljön a szobor. S ennek a közeledésnek az a lényege, hogy elvessen minden hagyományos megközelítési módot, "s hogy meglássuk azt a lényegfeletti homályt, melyet a létezőkben levő minden fény csak elrejt."

III. Melyek az Istenről szóló állító kijelentések, és melyek a tagadók?

Itt Dénes korábbi munkáira hivatkozva elmondja, hogy Istenről lehet pozitív állításokat mondani (= katafatikus teológia, pl.: isteni és jó, hármasság stb.). Másrészről az érzékelhető dolgokat átvihetjük az isteni dolgokra: isteni alakzatok, formák, részek, ékesség, szenvedély, szomorúság stb. Ahogy egyre magasabb szintre kerül a megismerés, úgy válnak a "meglátott" dolgok egyre kifejezhetetlenebbekké, s végül: "... mikor az értelemfölötti homályba lépünk, nem a szűkszavúságot, hanem a teljes hallgatást és értelmetlenséget találjuk." Minél inkább a maga sajátosságában kívánjuk megragadni Istent, annál kevésbé fejezhető az ki a nyelv segítségével.

IV. Aki felsőbbrendűsége szerint az összes érzékelhető oka, nem tartozik az érzékelhetők közé

Az Istenről alig tesz néhány pozitív állítást: minden oka, minden felett áll, nem hiányzik belőle sem az élet, sem a lényeg, sem az értelem, sem a szellem. Azonban az érzékelhető valóságot sokaságát tagadja Vele kapcsolatban egy hosszú felsorolásban.

V. Aki felsőbbrendűsége szerint minden elgondolható oka, nem tartozik az elgondolhatók közé

Dénes folytatja a tagadó felsorolást, immáron felsőbb szellemi szférákban. Például az előző állítását, hogy nem hiányzik Istenből a szellem - kiegészíti azzal, hogy nem szellem... Azt állítja Róla: gondolkodással nem érhető el. Csak egymás után dobálja az ellentmondó kijelentéseket, mint pl. "Nem sötétség, és nem is fény. Nem tévedés, és nem igazság..." S ezzel zárja a gondolatmenetét:

"Nincs rávonatkozó állítás, sem tagadás; amikor az utána következőkről állítunk vagy tagadunk valamit, akkor Őt nem állítjuk és nem is tagadjuk, mert minden állításon felül áll, mint minden dolog tökéletes és egyetlen oka, s minden tagadáson fölül áll, mint a mindenestől teljesen függetlennek a meghaladása és mindenen túli."

Na, mit szólsz hozzá?

Naptárak az ortodoxiában

2011-11-07T20:56:00.001+01:00

Serdületlen gyerekként, kék kisdobos nyakkendőben az év ezen szakaszában mindig lelkesen énekeltem a szovjet himnuszt. Ami két okból is érthetetlen volt számomra. Egyrészről nem tudtam oroszul (nyugi, most sem tudok). Másrészről nem értettem, hogy miért hívják ezt a forradalmat októberinek, ha november 7-én van.

A későbbi megvilágosodás után úgy gondoltam, ez egy olyan kérdés, amivel nem igazán fogok foglalkozni. Most azonban mégis teszem, mert az ortodox kereszténységben még mindig éles viták övezik ezt a problémát.

Az alapproblémát a naptár készítésének a problémája jelenti. Nevezetesen az, hogy a Föld tengelye körüli forgása (=1 nap) és a Föld Nap körüli keringése nem hozható fedésbe, ez a keringés nem a forgás egész számú többszöröse. S ennek az a sajátos következménye, hogy az általunk ismert 1 év az nem annyi.

Ezt már az ókorban is felfedezték: hiába számoltak 365 napos évekkel (máshol még rosszabb a helyzet: 360 napos évekkel!) az ókori Rómában, az ünnepek a "töredék nap" miatt szép lassan, de biztosan elcsúsztak. Különösen kínos lehetett ez természeti ünnepeknél: még sehol a termés, de már aratási ünnep volt. Ezt a hibát célozta kijavítani Iulius Cesar nevéhez fűzött naptárreform, amelyet Kr. e. 44-45-ben hajtatott végre. Ez egyrészről helyére hozta a naptár "lemaradását", másrészről a "maradék nap" értékét pontosabban számolta ki: az évet 365,25 napban határozta meg oly módon, hogy minden negyedik év szökő év lett, azaz 366 napos.

Ezt a naptárat kapták "örökül" a Birodalomban élő keresztények is, ezt használták az egyházszakadásig (1054), sőt azon is túl még évszázadokig. Azonban ez a "maradék nap" értékmeghatározása még mindig pontatlan volt, ami bár nem olyan jelentős, de azért mégis észrevehető eltolódást eredményezett csillagászati szempontból. A 16. századra ez már mintegy 12 napos eltolódást hozott magával, amit XIII. Gergely pápa egy újabb naptárreformmal próbált meg pontosítani. Ennek lényege az volt, hogy a 11 napos eltérést 1582-ben "helyre igazították" az által, hogy október 4-e után 15-e következett; másrészről pedig az év hosszát 365,2425 napban határozta meg (mégpedig úgy, hogy a minden negyedik évi szökőévek rendszeréből kiiktatta a 400-al nem osztható százasokat, azaz 1700, 1800 és 1900 nem volt szökő év).

A problémát csillagászati szempontból ezzel sem oldotta meg, hiszen az ún. tropikus év hossza 365,242198 (és még egy csomó érték) nap.

A polgári társadalmak egymás után álltak át a naptári rendszerükben az új naptárra, utolsóként a Szovjetunió 1918-ban. Hát így történt, hogy az 1917-es október 25-i forradalom tulajdonképpen november 7-re esett.

De ennek mi köze az ortodoxiához? Az, hogy a keleti kereszténység nem vette át automatikusan a polgári időszámítást, sőt, bizonyos ortodox egyházak mai napig is a Julián-naptárat (ó-naptárat) használják és nem a Gregorián-naptárat (az új naptárat). Ez egy viszonylag új keletű probléma: a Görög Ortodox Egyház 1923-ban, a Román Ortodox Egyház 1924-ben állt át az új naptárra.

Igen ám, de ez az átállás csak az egyházi év állandó ünnepeit érintette. A Niceai Zsinat által meghatározott számítási módot, ami a Húsvét ünnepének mozgó idejét határozta meg, mai napig is az ó-naptár szerint határozzák meg. Ezért sokszor fordul elő az, hogy a nyugati kereszténység húsvéti időpontja nem esik egybe a keleti kereszténység húsvégi időpontjával. (A 2011-es év egybeesése a ritkábbik kivétel, de 2012-ben már más-más időpontban lesznek ezek a dátumok.)

A helyzet furcsasága első olvasatra nem is tűnik olyan szembetűnőnek. Persze átlagemberként talán tényleg elég fura lehet, hogy az ó-naptáras ortodoxoknál a karácsony az új naptár szerint január 7-ére esik, s ezért sokan tévesen azt gondolják, hogy Vízkeresztkor ünneplik az ortodoxok az ünnepet. A helyzet furcsasága akkor jön különös erővel elő, amikor egy cselekménysor egyik meghatározó pontja egy ó-naptáras esemény, míg a másik pontját egy új naptáras időpont adja. Ilyen pl. Szent Péter és Pál böjtje, ami elkezdődik Minden Szentek Vasárnapját követő hétfőn (ez a Húsvét Hétfőt követő hétfő) és június 28-ig tart. Attól függően, hogy mennyire "későn" van húsvét, ez a böjt pár naptól kezdve több hétig tartó is lehet.

A másik ilyen furcsa helyzet, amikor két ortodox közösség, egy ó-naptáras és egy új naptáras él együtt. Ilyen helyzet például a budapesti Petőfi-téren található Nagyboldogasszony Székesegyházban. Az egyházi év állandó ünnepei kétszer kerülnek megünneplésre, 13 napos csúszással. S aki ezt nem tudja, könnyen eltévedhet a Templom berendezését illetően: esetleg egy ó-naptári ünnepre felékesített belső talál, amit már majdnem két hete ünnepelt...

A harmadik - s ezzel zárnám a sort - akkor adódhat, amikor egy állandó egyházi ünnepet újszerűen vezet be az Egyház. Erre példa államalapító királyunk, Szent Istvánnak az ünnepe, amelyet az Oroszt Ortodox Egyház az új naptár szerint augusztus 20-ára, az ó-naptár szerint pedig augusztus 7-ére vezetett be. Az ó- és az új naptár közötti csúszás azonban nem áll meg, hanem folytatódik: 2100-ban már 14 nap lesz, s e miatt Szent István ünnepe két egymást követő napon lesz az ó- és az új naptár szerint.

Bár addig biztosan találnak valami jó megoldást erre az anomáliára...

Örömhír, 2011. november 6.

2011-11-06T18:44:00.004+01:00

A mai Örömhír adása az MTV videotárában, itt:

http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/11/06/11/Oromhir_2011_november_6_.aspx

Forrás: Szimandron.hu

Ezúton is köszöntöm a Szimandron.hu olvasóit!

2011-11-01T21:51:00.002+01:00

A blogom statisztikáit nézegetve döbbentem rá, hogy a Szimandron.hu oldalon felhívták a figyelmet a blogomra. Köszönet Miklósnak és üdvözlet mindenkinek! Ha valamit elértettem az ortodoxiával kapcsolatban, szívesen veszem a korrekciókat!

Máriapócs

2011-10-24T19:06:00.000+02:00

Nyáron jártam itt. Akár egy spirituális kirándulás is lehetett volna, ha megfelelő módon felkészültem volna és a családomat is kihagyom (szűkebb és bővebb értelemben) egyaránt a kirándulásból. De adott helyzetben nem lehetett, és nem is igen akartam.

Máriapócs a magyarországi görög katolikusok legfontosabb búcsújáró helye. A történet a 17. század végéig nyúlik vissza. Az egykorú dokumentumok tanúsága szerint 1696. november 4-én Eöry Mihály, a helyi földesúr azt fedezte fel a Szent Liturgia alatt, hogy a Mária-ikon könnyezik. Ez a könnyezés egészen december 8-ig eltartott.

A szemtanúk katolikus és nem katolikusokból állt, akik jegyzőkönyvben megerősítették a könnyezés tényét. Sőt a vizsgálat odáig terjedt, hogy magát a képet is leszedték és megvizsgálták, hogy nem csalás áldozatai-e? A harminchat tanú egyértelműen bizonyította a csoda létét, aminek jegyzőkönyvét a mai napig is el lehet olvasni a budapesti Egyetemi Könyvtárban.

Szegény pócsiak nem sokáig örülhettek a csodának: a felsőbb hatalmak az ikont elszállították: 1697. március 1-ére már Kállóba, míg július 4-ére már Bécsbe érkezett. Ez az első kép a mai napit is ott tekinthető meg, a bécsi Stephansdom-ban.

A kegyképről több másolat készült, ezek egyike került vissza Pócsra. Néhány év múlva újabb könnyezés történt, immáron a másolaton: 1715. augusztus 1-étől kezdődött és néhány nappal később is. Ezt is kivizsgálták az előzőekhez hasonlóan, és megállapították a csoda tényét. Ez a jegyzőkönyv 1715. augusztus 25-én készült és az Egri Érseki Levéltárban őrzik. A második könnyezést követően változott meg a falu neve Máriapócsra - és elismerték, mint Szűz Mária kegyhelyet.

A kegykép harmadik könnyezése 1905. december 3-án kezdődött és 19-ig tartott. Az egyházi és világi személyekből álló bizottság - amelyet a Munkácsi Egyházmegye kért fel - ismét megállapította a könnyezés hitelességét. A másolat tehát - az eredetivel ellentétben - nem egyszer, hanem kétszer könnyezett.

Máriapócs az évszázadok során a katolikusok, főként a görög katolikusok zarándokhelyévé vált. Ez a két legnagyobb Mária-ünnepet érintette: Kisboldogasszonyt és Nagyboldogasszonyt. S miből állt a zarándoklat? Általában gyalog tették meg az utat Máriapócsra a környék hívei, ami előtt - még odahaza - gyóntak és áldoztak. A zarándokút során Mária-énekeket énekeltek, megálltak a kereszteknél, és ott is egy-egy éneket elénekeltek. A máriapócsi templomba (bazilikába!) érkezve a hívek értetkőztek: a kegykép kicsiny másolatát a tisztelet jeléül megcsókolták.

A máriapócsi bazilika 1948-ban kapta meg a Basilica Minor címet, II. János Pál pápa pedig 1991-ben ide is ellátogatott. 2005-ben a képet a Nemzeti Galéria szakemberei megtisztították. Ebben az évben nyilvánították Máriapócsot Magyarország Nemzeti Szentélyévé. A kegytemplom és környéke 2010-re teljesen megújult. Az ünnepélyes fölszentelése 2011. szeptember 11-én volt.

Jakab apostol ünnepe

2011-10-23T12:17:00.000+02:00

Október huszonharmadika az Ortodox Egyházban is ünnep: Jeruzsálem első püspökének, Szt. Jakab apostolnak az ünnepe. A mai napon a liturgia is más, mint a többi napon, a róla elnevezett Szent Jakab liturgián vehetnek részt ma az ortodox hívők.

Szent Jakab liturgiája a bizánci rítusú egyházakban kb. a IX. századig volt a legáltalánosabban elterjedt, főként Palesztinában és a Sinai-hegyen. Ezt szorította ki fokozatosan Aranyszájú Szent János és Nagy Szent Vazul liturgiája a keleti kereszténységben. Így már évente csak egyetlen alkalommal, Jakab apostol ünnepén tartják.

S hogy miben különbözik? A papok ruhája dísztelen, a liturgia is, talán hosszabb is a szokásosnál - de legfontosabb az, hogy ebben a liturgiában fellelhetők a legrégebbi liturgikus mozzanatok, s így méltán emelkedik ki ősiségével. A szlávok között ez a liturgia nem terjedt el, mivel ők a Bizáncban hivatalos liturgiákat vették át és fordították le. A magyar ortodoxok Berki Feriz munkájának köszönhetően gyakorolhatják ezt a liturgiát, amelynek teljes szövege megtalálható a Liturgikon II. kötetében.

Komolytalan kérdés. Illetve mégis nagyon komoly.

2011-10-23T12:03:00.000+02:00

Világi történelemkönyvekben (ilyen volt az enyém is megboldogult kisfiú koromban) úgy szerepel az 1054-es skizma, mintha Rómától elszakadtak volna a keleti keresztények. Egy ideje gondolkozom azon, hogy ez mennyire igaz.

A problémám egy példatörténettel megérthető:

Tegyük fel, hogy demokratikus választás után 6 párt kerül be egy adott parlamentbe (nem Magyarországról van szó, ez csupán fikció). Namármost ez a hat parlamenti párt - még inkább szürrealizmus - elhatározza, hogy nagykoalíciót alkot.

Megegyeznek arról, hogy először elnöki szinten csinálnak egy találkozót, amin a legalapvetőbb részleteket megbeszélik. A hat pártból öt valóban elnöki szinten képviselteti magát, szakértőkkel körbevéve, míg egy valami rejtélyes oknál fogva csak egy olyan delegátust küld, ami nem elnöki szintű és rövidlátásában emberileg alkalmatlanná teszi arra, hogy megegyezzenek.

A tárgyalásokat ezen hatodik párt funkcionáriusa rúgja fel a nagykoalíciós szerződés felbontásával.

Akkor most ki szakadt el kitől? Az öt párt szakadt el a hatodiktól - vagy fordítva?

Egyetemes zsinatok

2011-10-18T16:26:00.001+02:00

A múlt vasárnap ünnepelték az Ortodox Egyházban a VII. egyetemes zsinat atyáit. E helyütt most egy gyors lajstrommal emlékezünk: melyik zsinat mikor volt, és mik voltak a főbb eredményei.

I. (nikeai) egyetemes zsinat
325-ben Nagy Konstantin császár összehívása mellett összeülő zsinat fő eredménye Áriosz (Arius) alexandriai pap tanításának elítélése volt, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy Jézus Krisztus kisebb rendű volt az Atyánál, bár a legnagyobbnak a teremtmények között, de mégis teremtménynek vallotta. A zsinat kimondta Jézus Krisztus valóságos istenségét, amit úgy fejezett ki, hogy Krisztus egylényegű (homousios) az Atyával. E mellett egyházszervezeti kérdésekkel is foglalkozott.

II. (konstantinápolyi) egyetemes zsinat
381-ben Nagy Theodosziosz császár hívta össze Makedóniosz eretneksége miatt, aki a változatosság kedvéért most a Szentlélekről állította, hogy a másik két isteni személynél alacsonyabb rendű. Ennek hatására fogalmazták újra a korábban megfogalmazott nikeai hitvallást, ami mára ebben a nikeai-konstantinápolyi formában vált az Ortodox Egyház egyetemes Hitvallásává. Egyházszervezeti tekintetben Konstantinápoly püspökének tiszteletbeli helyét is megállapította.

III. (efezusi) egyetemes zsinat
431-ben ült össze Nesztóriosz konstantinápolyi érsek tanításával kapcsolatban. Ebben a vitában Krisztus emberi volta volt a kérdéses. Nesztóriosz olyan éles módon különböztette meg Krisztus emberi és isteni természetét, hogy vitapartnerei számára úgy tűnt: nem egy, hanem két személyről beszél. A vita során előkerült egy megfogalmazás, ami még jobban széthúzta a vitázó feleket. Az ortodox álláspontot képviselők Máriára a „Theotokosz” (=Istenszülő) jelzőt, míg Nesztóriosz a „Krisztotokosz” (=Krisztusszülő) jelzőt használta. Ez meggyorsította a szakadást, ugyanis az ortodox álláspont szerint a „Theotokosz” név őrzi csak meg Krisztus személyének egységét.

IV. (chalkédóni) egyetemes zsinat
451-ben a Nesztóriosszal szembeni tanítás túlhajtására adtak választ, ami azt tanította, hogy Krisztusban nem volt két természet (moné, füszisz), hanem csak egy, az isteni. Ezt az álláspontot nevezték monofizitizmusnak, amelyet a zsinati atyák elítéltek azzal, hogy Krisztusban két természet az emberi és az isteni kapcsolódott össze. Természetesen ez a zsinat is foglalkozott egyházszervezési kérdésekkkel.

Ennek a zsinatnak lett az eredménye, hogy a birodalmon túli egyházak (a még keletebbre esők, illetve a koptok) elszakadtak az ortodoxiától, őket anti-kalkedóni egyházaknak is nevezik emiatt.

V. és VI. (konstantinápolyi) egyetemes zsinat
Az 533-as V. zsinat újra kifejtette a kalkedóni egyetemes zsinat álláspontját más, ezúttal alexandriai szemszögből. A VI. zsinat (680-681) elítélte a monothelétizmust, azaz a monofizita tanítás azon enyhébb formáját, amely azt tanította, hogy bár egyetlen Személy Krisztus, de nincs benne a kétféle akarat, csak az isteni. Ezzel szemben az ortodox tanítás az, hogy Krisztusban jelen van – titokzatos módon – mind az emberi, mind az isteni akarat is.

VII. (nikeai) egyetemes zsinat
787-ben az ikonok használata körüli vitákat lezáró egyetemes zsinat, amely megvédi az ikonok használatát, de csak meghatározott formában: az ikonokat tisztelet illeti meg, de nem imádat. Egy kicsit átvitt értelemben Krisztus emberi/isteni voltát is védte ezzel, hiszen megvallotta az ábrázolással, hogy valóságos volt, és azt is a tisztelet által, hogy Isten járt közöttünk...

Görög katolikus vs. ortodox keresztény

2011-10-11T19:23:00.000+02:00

Az 1054-es egyházszakadást követően a kereszténység alapvetően két nagy tömbben, egy keletiben és egy nyugatiban létezett. A szakadás okairól és következményeiről most inkább semmit sem írnék, inkább csak arról, hogy a két tömb között kulturális és nyelvi szakadék is keletkezett: a nyugati kereszténység alapvetően latin nyelvű, míg a keleti kereszténység alapvetően görög nyelvű volt.

A szakadás okozta botrány a kezdetektől fogva megoldandó probléma volt, és különféle egyesítési kísérletek voltak több-kevesebb sikerrel. A keleti egyházi hagyományban gyökerező püspökségek, amelyek elfogadták a nyugati katolicizmussal való egyházjogi/eucharisztikus egyesülést, lettek az ún. unitus/uniátus/uniata egyházak. Sokkal szebb kifejezéssel: a keleti katolikus egyházak.

A keleti katolikus egyházak néhány adminisztrációs kérdésben, de legfőképpen liturgiájukban különböznek a nyugati (ha tetszik: latin) rítusú római katolikusoktól. A legfőbb liturgikus irányzatok: örmény, káld, antióchiai (nyugati szír), alexandriai (kopt) és bizánci rítusú irányzatok. A görög katolikus részegyházak (így a magyar is) ez utóbbihoz tartozik.

Először talán az azonosságokról röviden: a közös bizánci rítus miatt nagyon sok azonosságot találunk a görög katolikusok és az ortodox keresztények hitgyakorlata között. Mindkettőben megtaláljuk a legfontosabb liturgiákat: Aranyszájú Szent Jánosét, Nagy Szent Vazulét, Szent Jakabét és Teológus Szent Gergelyét (előreszentelt). Az egyházi év ünnepei is nagyjából ugyanazon vonal mentén futnak. A nyugati egyházzal való egyesülés legerőteljesebb eredménye éppen ebben összegezhető: megőrizték a görög katolikus egyházak az ortodox kereszténységből megörökölt liturgiájukat.

Ezen túl azonban komoly tanításbeli különbségek vannak. (Jó, hozzá kell tennem: még a római katolikus és az ortodox keresztény tanítások között sem tátong akkora különbség, mint két random módon kiválasztott protestáns felekezet között.)

Az ortodox keresztényekkel ellentétben a görög katolikusok elfogadják a pápa primátusát. Ez a szerep többet jelent az ő számukra, mint amit az ortodoxok számára az egyetemes patriárka elsőbbsége, amely nem tanításbeli, hanem tiszteletbeli elsőbbséget jelent.
Az ortodox keresztények csak hét egyetemes zsinatról beszélnek, míg a katolikusok – ha jól számoltam – 21-ről.
Az ortodox keresztények elutasítják azt, hogy a purgatóriumról szóló tanítás dogma szintjére emelkedett. Elfogadják annak létjogosultságát, hogy az ortodox keresztény hagyományba belefér ez az értelmezés is, de az nem dogma szintű.
Az ortodox keresztények elutasítják a „Filioque” - „a Fiútól” betoldást a Hitvallásba. A görög katolikus keresztények a Hitvallást római módon mondják el (azaz a Szentlelket az Atyától és Fiútól származottnak vallják).
Az ortodox keresztények elutasítják a pápa tévedhetetlenségének a dogmáját, a görög katolikusok viszont nem.
Ugyanígy elutasítják az Istenszülő szeplőtelen fogantatásáról szóló dogmát is: véleményük szerint ez túlmutat az atyák tanításán és az egyházi hagyományon, hiszen ha helyesen értjük az Efezusi Zsinat 431-es döntését Mária Istenanyaságáról, akkor erre egyrészről nincs szükség, másrészről nem megalapozott.

Dióhéjban ennyi, amit fontosnak tartottam.

Jézus a tengeren jár

2011-09-20T20:35:00.000+02:00

[Néhány gondolat Tibor atya tanítása nyomán. Ha valamit félre értettem/írtam, akkor bocsánat!]

A szentírási idézeteket a Szent Jeromos Bibliatársulat (Budapest, 1997) fordítása nyomán.

Az aktuális szakasz előzménye: Mt 14,13-14.

"Amikor Jézus meghallotta ezt [ti. Keresztelő János lefejezését], visszavonult onnan bárkán egy puszta helyre egyedül. A tömegek tudomást szereztek erről és követték őt gyalog a városokból. Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket."

Az aktuális szakasz: Mt 14,22-33. (Közvetlenül a csodatétel után: első kenyérszaporítás)

"Ezután mindjárt megparancsolta a tanítványoknak, hogy szálljanak bárkába, menjenek előtte a túlpartra, míg ő elbocsátja a tömeget. Miután elbocsátotta a tömeget, egyedül fölment a hegyre imádkozni. Amikor pedig beesteledett, még mindig egyedül volt.

A bárka pedig már sok stádiumnyira volt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél volt. Éjjel pedig, a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták őt, amint a tengeren jár, megrettentek, és azt mondták: "Kísértet!", és félelmükben kiáltozni kezdtek. Jézus azonban mindjárt szólt nekik: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" Péter így válaszolt neki: "Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen." Ő azt mondta: "Gyere!" Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, merülni kezdett, és felkiáltott: "Uram! Ments meg engem!" Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és ezt mondta neki: "Te kishitű! Miért kételkedtél?" Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és azt mondták: "Valóban Isten Fia vagy!""

Néhány mozzanat, amit érdemes a fenti szövegből megfigyelni:

Jézus maga bocsátja el a tanítványokat, nem azok hagyták ott. (Vö: 1Kor 15,58: "Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úrért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban.") Jézus itt egy nehéz feladatot vállal át a sokaság elbocsátásával. Ránk elsősorban az a jellemző, hogy "korrekt módon" - a minimumon teljesítjük kötelességeinket. De nem ezt a példát adta az Úr!
Jézus egyedül akar maradni - megfizeti az árát. Ebből következőleg az én kötelességem a herce-hurcát újra felvállalni, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy Istennel legyek. Naponkénti egyedüllétre szükségünk van: enélkül lelki erőnk elfogy.
Isten megvárakoztat: ellenszél - de szemmel tart: a hegyről. A nehézségekkel szembe kell nézni... Ne követeljünk azonnali csodás megoldást. (Tanuljunk meg az ellenszélben is megmaradni.)
Mit jelent a hűség? Nem érzelem, hanem akarati/értelmi cselekvés: akkor is, ha Istent messzinek érezzük. Ha a szív nem lángol, de hűségre szorítjuk magunkat. Nagy Szent Gergely írta Jób kommentárában: "Az erény a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében."
"Azonnal megszólította őket" - a szeretet nem viseli el a szenvedést, bánatot, félelmet. Akiben igazi szeretet van, az, ha meg tudja tenni, elhárítja ezt a félelmet. A szeretet nem viseli el a ezt a szenvedést.
Péter nem csodát akar kérni, nem mutogatni akarja magát, hanem Hozzá akar menni, vágyakozik Jézus után. Kereszténynek lenni - vágy, szeretet Jézus Krisztus után. Ez ami minden mást (pl. a formákat) megelevenít, élővé tesz.
"Igen erős szél" - Péter ijedtsége. A tengert, a nagyobbat legyőzte, a széltől megijedt. Aranyszájú Szt. János ezzel kapcsolatban azt írta : "Nagy jelentőségű dolgokban helyesen cselekszünk, de a kisebb dolgokban hibázunk." Tanulság: nincsenek nagy és kis dolgok. Törekednünk kell helyesen cselekedni, hogy a szolgálatunkban minél kevesebb hiba legyen. Kis dolgokban lehet az embert rajtakapni, ugyanis ott lehet meglátni, hogy valójában milyenek vagyunk.
"Kishitű..." - megdöbbentő ez a kép! Valószínűleg mindenki elsüllyedt volna. Jézus szava elmarasztaló: Nagy a baj? Mégsem a baj nagy, hanem az én hitem a kicsi. Ha zúgolódunk: nem a tenger a nagy, hanem az én hitem a kicsi.

Olivier Clément az igazságról és a közösségről

2011-09-16T20:33:00.000+02:00

"Fontos emlékeztetni azokat, akik megpróbálják megkülönböztetni az igazságot a közösségtől, hogy a kereszténység se nem tanrendszer, se nem ideológia. A kereszténység Valaki: Jézus Krisztus. Következésképpen a kereszténység azzal a Krisztussal való kapcsolat, aki maga az igazság. Az igazság teljes fogalmát újra kell tehát gondolnunk, mert arra mindig tanrendszerként vagy ideológiaként tekintünk. Az ideológiák viszont ütközhetnek, a szavak ellentmondhatnak egymásnak. Így nem közelíthetjük meg a keresztény igazságot; a perspektíváinkat kell tehát megfordítanunk: a párbeszédet csak a valóságra alapozhatjuk, ami viszont nem külön része az igazságnak, hanem kapu az igazság szívéhez, a szeretet misztériumához, Krisztus és a Szentlélek misztériumához, a Szentháromság titkához.

A keresztények számára ténylegesen el kell mondani, hogy a hit legmélyebb valóságát akkor élik meg, ha készek a közösségre. A keresztény hit legjava és magva ugyanis nem egy tantétel, hanem ez a találkozás, ez a szeretet, ez a közösség. Innentől kezdve mindaz, ami központinak tűnt, periferikussá válik, ami pedig korábban a perifériára szorult, az gyakran a központba kerül.

A dogmákat szinte mindig negatív, tagadó vagy védekező álláspontból kiindulva fogalmazzák meg: sohasem magát a misztériumot akarták elmondani, hanem az volt a szándékuk, hogy megvédjék az ember Krisztussal való találkozását. Nagyon fontos, hogy a keresztények fölfedezzék, és szeressék is, ahogy a másik közelít Krisztushoz és szereti Krisztust. Nincs alapja annak, hogy ne egyezzünk meg teológiai kérdésekben; tanbeli eltérések nem válhatnak akadállyá. Azért bújunk a dogmák mögé, mert félünk. A görcsös indentitáskeresés idejét éljük, amikor minden felekezet a maga sajátosságait igyekszik hangsúlyozni, s mindezt a múltba tekintve teszi, azaz valamivel szemben határozza meg önmagát. Ez ellen hűségesen és nyitottan kell küzdenünk, tudva, hogy végső soron csak egy egyház van, és ilyenkor ezen az egy egyházon ejtünk sebet, és ennek az egy egyháznak a köntösét szakítjuk szét. Amikor megérezzük ezt az egységet, akkor a hódítás, a visszahódítás valamint a másik feletti győzelem problémája nincs többé: az egyedüli győzelem, ami számít, Krisztus szeretetének a győzelme a szakadás, a rossz és a halál felett. A teológiai vitákat gyakran túlfűtött szenvedélyek és érzelmek jellemzik. Fontos tehát, hogy hagyjuk lecsillapodni indulatainkat, és fölfedezzük: a közösség az alapja mindennek. Egyszer és mindenkorra jó lenne megértenünk, hogy a közösség nem valami érzelgősség, hanem mindennek az alapja. "

Forrás: Clément, Olivier: Taizé - Értelmet találni életünknek, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, 50-51. o.

A Szent Kereszt felmagasztalása

2011-09-15T19:21:00.000+02:00

Az Ortodox Egyházi év nagy ünnepeinek időrendi sorrendjében a szeptember 14-i ünnep a második: a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepe. Ez az ünnep az Egyetemes Egyházban is ünnep, ugyanezen a napon ünneplik a katolikusok is. Maga az ünnep - túl azon, hogy a Szent Kereszt Krisztus halál fölötti győzelmének jelképe lett - a Hagyomány szerint a 4. századra nyúlik vissza. Szt. Konstantin császár édesanyja Szt. Heléna (Ilona) kerestette és találta meg azt a három keresztet, amire Jézus Krisztus és a két lator lett megfeszítve. Az ünnep időpontja a Jeruzsálemi Feltámadás/Szent Sír Bazilika felszentelésének idejéhez köthető, amelyet Makariosz jeruzsálemi püspök végzett 335. szeptember 13-án. Az ezt követő napon történt meg a fent említett megtalált kereszt felemelése (= felmagasztalása).

Az ünnephez köthető mindennapi esti imádságunk egy részlete is, ima a Drága és Életadó Kereszthez:

"Támadjon fel az Isten, és szóródjanak szét az Ő ellenségei, és meneküljenek az Ő színe elől, akik gyűlölik Őt. Amiként szertefoszlik a füst, úgy oszoljanak széjjel; amiképpen elolvad a viasz a tűz közelségétől, úgy vesszenek el az ördögök azoknak a színe elől, akik szeretik az Istent és magukat a kereszt jelével megjelölik, és örvendezve mondják: Örvendezz az Úrnak legdrágább és életadó Keresztje, amely elűzöd az Ördögöket a Rajtad megfeszített Jézus Krisztus Urunk erejével, aki alászállott a pokolba és eltiporta az ördög hatalmát, és nekünk Téged ajándékozott, az Ő drága Keresztjét, minden támadónak elűzésére. Óh, az Úrnak legdrágább és életadó Keresztje! Segíts minket Istennek szentséges Szülőjével és minden szentekkel együtt mindörökké. Ámin."

És egy filmrészlet, ami közelebb hozta nekem azt az imádságot:

Ifjúsági-felnőtt katekézis a mostani tanévben is

2011-09-15T18:52:00.000+02:00

A Magyar Ortodox Egyházmegye ebben a tanévben is katekézist tart fiataloknak és felnőtteknek. Időpontja: szerdánként 18:30-20 óráig, helyszíne a Petőfi tér Nagyboldogasszony templom közösségi és hittanterme.

A katekézist Imrényi Tibor, Magyar István és Tatárka Kirill lelkészek tartják.

Az idei évre meghirdetett témák:

szept. 14.: Az evangélium és keresztény életünk
szept. 21.: A liturgia és keresztény életünk
szept. 28.: Fórum és beszélgetés
okt. 5.: Az evangélium és keresztény életünk
okt. 12.: A liturgia és keresztény életünk
okt. 19.: Az evangélium és keresztény életünk
okt.: 26.: Fórum és beszélgetés
nov. 2.: Az evangélium és keresztény életünk
nov. 9.: A liturgia és keresztény életünk
nov. 16.: Az evangélium és keresztény életünk
nov. 23.: A liturgia és keresztény életünk
nov. 30.: Fórum és beszélgetés
dec. 7.: Az evangélium és keresztény életünk
dec. 14.: A liturgia és keresztény életünk
dec. 21.: Az evangélium és keresztény életünk

Kisboldogasszony

2011-09-07T20:35:00.000+02:00

Az Egyetemes Egyház szeptember 8-án ünnepli az Istenszülő születésnapját. Ez egyben az Ortodox Egyház első nagy ünnepe az egyházi évben. Szűz Mária születéséről semmiféle információt nem találunk a Bibliában, annál többet viszont az egyházi Hagyományban. Azok számára, akik idegenkednek a Szentírásban nem található ünnepek kapcsán, talán érdemes megfontolniuk Ivancsó István görög katolikus atya néhány gondolatát.

Bevezetésül...

„Amikor az evangélium Isten Országáról szól, általában példabeszédeket vagy hasonlatokat használ, vagy éppen történeteket. Ezeknek a történeteknek van valami valóságalapjuk, de nem minden esetben. A részletek pedig lehetnek egyszerűen kitaláltak is. Ez azonban semmit nem von le a mondanivaló fontosságáról, hanem éppenséggel alátámasztja azt. Nem kell tehát keresni bennük, hogy valóban megtörtént eseményekről van-e szó, hanem azt, hogy mit akarnak tanítani. S hogy a tanító történetek ki ne essenek az ember emlékezetéből, fontosak az azokat színező részletek is.

Jézus sokféle formában beszélt Isten szeretetéről, és nagyon sok képet használt ehhez, hogy a részletekkel megvilágítsa a mondanivalót, elmélyítse annak tartalmát. Ezt a módszert már a korai egyház is átvette tőle, és így – és részben ezért – hozta létre az ünnepeket, szétbontva Krisztus húsvéti misztériumát az egyházi év egyes ünnepeire. Az ünnepi – üdvtörténeti – eseményeket pdig képekben jelenítette meg, a keleti egyház a maga ikonjain. Ebbe a folyamatba illeszkedik bele az Istenszülő születésének ünnepe és ikonja is.

Az Istenszülő Szűz Mária szüleiről és születési körülményeiről semmi biztosat nem tudhatunk. Éppen ezért kezdtek el beszélni róla már a korai időkben, s így keletkeztek az apokrifek. Bennük nem a részeltek a fontosak, hanem az ott leírt történet tartalma és tanulsága. Így tehát arra kell odafigyelni, hogy Isten öröktől fogva munkálja az emberiség üdvösségét, és kiválasztotta hozzá az eszközöket is, melyek a megváltást szolgálják. Nem csak prófétákat küldött, hogy ébren tartsák a megváltás reményét, hanem kiválasztott törzset is, amelyből a Megváltó származik. Őneki pedig édesanyát ajándékozott, hogy bizonyos időben, bizonyos helyen, bizonyos szülőktől megszülethessen az, akit ő öröktől fogva kijelölt arra, hogy a „menny kapujává” legyen. – Ezt mutatja be az Istenszülő születése ikonja, erről szól az ünnepe a sok szép és gazdag tartalmú liturgikus ünneprésszel.” (in Az Istenszülő születése - Ikon és liturgia 14. kötet, Nyíregyháza, 2001, 46-47. o.)

Az apokrif történet

Az ünnep hátterét képező II: század végéről származó apokrif evangéliumot, a Jakab protoevangéliumát elolvashatjuk pl. a Csodás evangéliumok c. könyvben (szerkesztő: Adamik Tamás,Telosz Kiadó, Budapest, 1996).

A történet szerint a két Istenős, Joákim és Anna gyermektelenek voltak. Joákim áldozatot szeretett volna bemutatni a bűneiért és egész Izraelért, de nem engedték neki, mert gyermektelen volt. (Ez Izraelben az áldás hiányát is jelentette.) Ezért elment a pusztába negyven napig böjtölni. Felesége, Anna is gyötörte önmagát emiatt, akinek az egyik szolgálója – az egyik közelgő ünnepre hivatkozva – felszólította, hogy hagyjon fel a gyásszal és öltse magára azt a fejkötőt, amit ő kapott. Imádság közben meglátogatta őt egy angyal, aki kijelentette, hogy gyermeket fog szülni. Hírhozók jöttek, akik jelentették neki Joákim közeledtét, akinek hasonló hírt hoztak az angyalok: Anna a méhében fog foganni. Joákim áldozatot vitt fel a Templomba hátha valami bűn miatt volt ez a csapás rajtuk, de Isten jelet küldött, amiből megtudhatta, hogy nem. A születés körülményeit így írja le:

„Anna hónapjainak száma pedig betelt; körülbelül hat hónap múlva, a hetedikben megszült.
- Fiú vagy leány? – kérdezte a bábától.
- Leány – válaszolt a bába.
Mire Anna ujjongva kiáltott:
- Felmagasztosította lelkemet ez a mai nap!
És lefektette az újszülöttet. Mikor aztán a napok száma betelt, Anna lemosta magáról tisztátalanságát és mellét nyújtotta a csecsemőnek, akit Máriának nevezett el.” (Jakab protoevangéliuma, V.2.)

Az ünnep előestéjén...

Az ünnepi Szent Liturgia szeptember 8-án, délelőtt van. Az ünnep azonban az előző este már megkezdődik esti istentisztelettel és lítiával (kenyéráldással). A templom fő ikonjának a helyén most egy, az Istenszülő születését ábrázoló ikon van. Az esti istentisztelet különleges részei a fenti történetre visszhangoznak.

Tropárion (4. hang)

„A Te születésed, Istennek Szülője, örömet hirdetett az egész földkerekségnek, mert Belőled kelt fel az igazság Napja, a mi Krisztus Istenünk, aki feloldván az átkot, áldást adott, és elpusztítván a halált, örök életet ajándékozott nekünk.”

Kondákion (4. hang)

„Joákim és Anna a gyermektelenség szégyenétől, Ádám és Éva pedig a halál pusztításától szabadultak meg, a Te születéseddel, óh Tisztaságos. Ezt ünnepli a Te néped, megmenekülvén vétkeinek büntetésétől, így kiáltva: A meddő asszony Istennek Szülőjét hozza a világra, és a mi életünk Táplálóját.”

„Valóban méltó...” helyett:

Elővers: „Magasztalja én lelkem a meddő asszonytól született Szűz Máriát.”Ének: „Idegen az anyáktól a szüzesség, és idegen a szüzeknek a gyermekáldás; de Általad, Istennek szülője, mindkettő megtörtént. Ezért a földnek minden népei szüntelenül magasztalnak Téged.”

Az este olvasmányai is különlegesek, hiszen ószövetségiek. (Általában újszövetségi helyeket szoktak felolvasni az Ortodox Egyházban.) A felolvasott részek:

Gen 28,10-17 (Jákób égig érő létrájának története.) Erre a szövegre úgy tekint az Egyház, mint ami előképe Máriának, aki engedelmessége által a Szentháromság eszköze volt arra, hogy Isten Fia emberré legyen.
Ez 43,27-44,4 (A próféta látomása a Keletre néző kapuról.) Az egyházi Hagyomány ezt a részt is úgy értelmezi, hogy Szűz Máriára utal: szüzessége, tisztasága, szeplőtelensége azt mutatja, hogy Ő volt az Úr Háza, akit betöltött az Úr dicsősége.
Péld 9,1-11 Talán érdemes ebből az elejét idézni, hogy megláthassuk ebben is az előképet: „A Bölcsesség házat épített magának...”

Az előünnep részeként kenyeret szentelnek. Ebből a kenyérből az istentiszteleten részt vevők részesednek: hódolnak az Istenszülő születésének ikonja előtt, a pap áldásként megszentelt olajjal keresztet rajzol homlokukra, és a borba és olajba mártott megszentelt kenyér egy darabját kapják a jókívánsággal: „Áldott ünnepet!”.

Szent István napi liturgia és körmenet az M1-en

2011-09-05T10:45:00.000+02:00

http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/09/04/12/Ortodox_liturgia_2011_szeptember_4_.aspx

Első látogatás az Ortodox Egyházban: 12 dolog, amit jó lett volna tudnom

2011-09-03T22:33:00.000+02:00

Frederica Mathewes-Green írása.

Az ortodox istentisztelet teljesen más! Néhány ezekből a különbségekből nyilvánvaló, zavarba ejtő, attól az első pillanattól, hogy belépsz a templomba. Mások csak idővel vehetők észre. Ez a néhány információ segíthet abban, hogy otthon érezd magad az ortodox istentiszteleten: tizenkét dolog, amit jó lett volna tudnom, mielőtt először elmegyek az Ortodox Egyházba.

Mi ez a teljes felfordulás?

A gyülekezeti alkalom legkorábbi részében úgy tűnhet, mintha hatalmas tumultus lenne: az emberek felmennek a templom elülső részéhez, az ikonosztáz előtt imádkoznak (az ikon-tartó állvány az oltár előtt), megcsókolnak különféle dolgokat és gyertyákat gyújtanak, még akkor is, amikor a szolgálat már elkezdődött. Tény, hogy amikor bejöttél az alkalomra, az már ment, annak ellenére, hogy a kinti hirdetőtáblán az szerepelt, hogy „Szent Liturgia: 10 órakor”. Kínosan érzed magad amiatt, mert látszólag elkéstél, de még később is jönnek emberek, és ők is körbemennek a templomban. Mi történik itt?

Az Ortodox Egyházban eucharisztikus szolgálat (Szent Liturgia) vasárnaponként csak egyszer van, ezt egy kb. egy óra hosszú szolgálat előzi meg (esti vagy hajnali istentisztelet) és még egy rövid előkészítő szolgálat is van előtte. Nincs szünet ezen szolgálatok között, a következő máris elkezdődik, amint az előző befejeződött, és a meghirdetett kezdési idő csupán hozzávetőleges. Mindent egybevetve, a pap mintegy három órát tölt el vasárnap reggel az oltárnál, „tűzben állva”, ahogy egy ortodox pap kibökte.

E folytonos eseményekből következőleg nincs olyan időpont, amikor mindenki csendben ül és várja a kezdő himnuszt, amikor az idő 10 órához közeledik. Ortodox hívők megérkezhetnek bármikor a korábbi imaóra ideje alatt és a Szent Liturgia első részében, amelyek között akár egy óra különbség is lehet. Nem számít, ki mikor érkezik, hiszen valami már biztosan folyik, szóval az ortodoxokat nem zavarja ez a magánimájukban, bármikor is lépjenek be a templomba. Ez zavaró, sőt egyenesen tiszteletlenségnek tűnhet egy kezdő előtt, de hamarosan felismered, hogy ez azt is kifejezi, hogy a hit nem pusztán formalitás, hanem nagyon is személyes dolog! Persze ez még mindig nem jó indok arra, hogy megértsük, miért vannak még késők 10 óra után, de a pontosság egyike azoknak az erényeknek, ami néhány ortodox hívőből hiányzik.

Állj fel, áll fel Jézusért!

Az ortodox hagyomány szerint hittel állunk az egész szolgálat alatt. Tényleg! Néhány ortodox közösségben még székek sincsenek, leszámítva azt a néhányat szétszórtan a templombelső szélén azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá. Néhány eltérő kivételnek számítanak azok a templomok, amelyeket már úgy vásárolták meg, hogy az épület már megvolt, és használt templomi padjuk is van. Bárhogy is legyen, ha számodra problémát okoz az állás és találsz helyet: ülj le. Senki sem fogja ezt számon kérni és megjegyezni. A hosszú ideig tartó állás pedig egy kis gyakorlattal könnyen megy.

Ebben a jelben

Azt mondva, hogy mi gyakran vetünk keresztet, keveset állítunk. Keresztet vetünk amikor a Szentháromságot hívjuk segítségül, sőt, amikor hódolunk a kereszt vagy egy ikon előtt, és több alkalommal is keresztet vetünk a Szent Liturgia alatt. De az emberek semmit sem csinálnak teljesen ugyanúgy. Néhányan háromszor vetnek keresztet sorban és jobb kezükkel megérintik a földet. Amikor először jönnek be a templomba az emberek az egy ikonhoz mennek, és „metániát” végeznek – keresztet vetnek úgy, hogy megérintik jobb kezükkel a földet, aztán megcsókolják az ikont, és csinálnak még egy metániát. Idővel ez megszokottá válik, de első alkalommal látva ez úgy tűnik, mintha egy titkos kézfogás-dolog lenne és biztosnak érzed, hogy valamit elvétesz. Ne aggódj, nem kell követned ezt a példát.

Keresztvetés során jobbról balra vetünk keresztet, szemben a katolikus és a „high-church” protestánsok gyakorlatával. A kezünket előírás szerint tartjuk: hüvely ujjunkat a mutató és középső ujjal együtt tartjuk, a gyűrűs és kisujjunk pedig a tenyerünkbe lapul. Ebben, ahogy másban is, az ortodoxok mindent úgy csinálnak, hogy megerősítsék a hitüket. Érted az ebben rejlő szimbolizmust? (A három együtt álló ujj a Szentháromságra utal; a tenyérben együtt fekvő két ujj pedig Krisztus két természetére, és arra, hogy Ő eljött a földre.) Ez is gyakorlást igényel. A kezdőket pontatlan ujjhasználatuk miatt nem bélyegzik meg eretnekekként!

Micsoda? Nincsenek térdeplők?

Általában nem térdelünk le. Viszont néha leborulunk. Ez nem hasonlít ahhoz a római katolikus gyakorlathoz, amikor lefekszenek a földre. Leboruláshoz letérdelünk, kezeinket a földre tesszük, és homlokunkkal pedig megérintjük a földet kezeink között. Ez olyan, mint azokon a fotókon, amelyeken a közép-keleti istentiszteleteken látni, csak itt nyugatiak tengernyi sokaságával. Kezdetben a leborulás kínos érzés lehet, de mivel senkit sem zavar, idővel teljesen megszokottá válik. A hölgyek megtanulják, hogy a hosszú szoknya a legjobb a leboruláshoz és a lapos talpú cipő az álláshoz.

Néha ezt sűrűn megismételjük és felállunk, ahogyan szíriai Szent Efrém imája alatt, amelyet gyakran használnak a böjti időszak alatt. Máskor leborulunk és úgy maradunk, ahogy egyes gyülekezetek teszik az eucharisztikus ima alatt.

Nem mindenki borul le. Néhányan letérdelnek, mások lehajtott fejjel állnak, esetleg a padban ülve előbbre csúszik és kuporogva ül. Ott állni túlzottan is kínos érzés lehet. De senki sem fogja észre venni vagy megjegyezni, hogy nem borultál le. Az ortodoxiában teljesen elfogadott az, hogy mindenki egyedileg éli meg lelkiségét, semhogy téged figyeljenek és sértve érezzék magukat azért, mert valamit rosszul csinálsz.

Egy egykori episzkopális pap azt mondta, hogy az egyik dolog, ami miatt ortodox lett, az az volt, hogy látta az embereket leborulni. Azt gondolta, hogy „így kell lennünk Isten előtt”.

Szeretettel és csókokkal

Megcsókoljuk a dolgokat. Amikor először belépünk a templomba, megcsókoljuk az ikonokat (ideális esetben Jézusnak a lábát és a szenteknek a kezét). Azt is észre fogod venni, hogy néhányan megcsókolják a kelyhet, néhányan megcsókolják a pap ruhájának a szélét, a diakónusok, amikor átveszik a füstölőt, megcsókolják a pap kezét, és az alkalom végén mindenki sorban áll, hogy megcsókolja a keresztet. Amikor azt mondjuk, hogy „tisztelünk valakit”, „hódolunk valami előtt”, ez alatt általában azt értjük, hogy keresztet vetünk és megcsókoljuk.

Az Eucharisztia vétele előtt is megcsókoljuk egymást. („Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával!” 1Pt 5,14) Amikor a római katolikusok vagy a „high-church”-ös protestánsok „köszöntik egymást a béke jelével”, akkor megölelik egymást, kezet fognak, vagy adnak egy puszit a másik arcára, ahogyan általában a nyugatiak egymást üdvözlik. Az ortodoxiában különböző kultúrákat találunk: az arabok és a görögök két csókot adnak egymás arcára, míg a szlávok egy harmadikat is. Kövesd azokat, akik körülötted vannak, és próbáld meg nem megütni az orrod!

A szokásos köszöntés: „Krisztus közöttünk!” és a válasz: „Van és lesz!”. Ne aggódj, ha elfelejtetted, hogy mit mondj. Az episzkopálisok közötti köszöntés nem ismerős az ortodoxok között: „Az Úr békéje legyen veletek!” Sem a „Szia, micsoda szép egy templom van itt!”. A békecsókok cseréje liturgikus cselekmény: a misztikus egység jele. A csevegés és a közösségi kapcsolatok ápolásának az ideje később van.

Áldott kenyér és megszentelt kenyér

Csak ortodox keresztények vehetnek részt az Eucharisztiában, de bárki részesülhet az áldott kenyérből. Íme, hogyan működik: a kerek közösségi cipó, amit egy egyháztag süt meg, pecséttel van ellátva. A Szent Liturgia előtti előkészítő szertartáson a pap kivágja ezt a pecséttel ellátott részt, félre teszi. Ez az ún. „Bárány”. A többi részt teszi egy nagy kosárba és áldja meg.

Az eucharisztikus imádság alatt a „Bárány”-t megszenteli Krisztus Testévé és a kehely bort Krisztus Vérévé. Itt jön egy meglepő rész: egyesíti a „Bárány”-t a kehely borral. Amikor vesszük az Eucharisztiát, akkor a pap egy kis arany kanálkával egy borral átitatott kenyeret helyez szélesre nyitott szánkba. Ő is imádkozik felettünk, keresztnevünkön szólít vagy azon a néven, amit bérmáláskor (pl. az Egyházba fogadáskor, amikor a szent olajjal megkennek) kaptunk.

Amikor végeztünk a papnál, egy, az oltár körül szolgáló fiúhoz megyünk, aki egy kosarat tart a kezében az áldott kenyérrel. Az emberek magukhoz vesznek belőle, sőt a körülöttük levő látogatóknak is adnak belőle. Ha valaki a kezedbe adott egy darab áldott kenyeret, ne ess kétségbe! Ez nem az eucharisztikus Test. Ez a szeretetközösségünk jele.

A látogatók néha megsértődnek azon, hogy ők nem vehetnek részt az Eucharisztián. Az ortodox tanítás szerint ez több, mint egyszerűen egy „Jézus és én” közösség; megvallja hitét a történelmi ortodox tanításban, engedelmeskedik a helyi püspöknek, és elkötelezett tagja annak az adott ortodox istentiszteleti közösségnek. Nincs semmi exkluzivizmus ebben, mindenkit hív maga közé az Ortodox Egyház. De az Eucharisztia az Egyház kincse, és azok számára van fenntartva, akik egyesültek az Egyházzal. Analógia lehet a házastársi kapcsolat az esküvő után.

Mi csakugyan úgy kezeljük az Eucharisztiát, mint aminek jóval nagyobb a súlya, mint több felekezetben, és további magyarázatot igényel, hogy miért védjük a közönséges hozzáféréstől. Úgy gondoljuk, hogy ez valóban Krisztus Teste és Vére. Még mi magunk sem kapjuk meg ezt, kivéve ha meggyóntuk bűneinket a papnak és békességben vagyunk testvéreinkkel. Böjtölünk – megtartóztatjuk magunkat minden ételtől és italtól (igen, még a reggeli kávétól is) – a megelőző éjféltől kezdve, mielőtt vesszük az Eucharisztiát.

Ez elvezet minket a következő témánkhoz, a böjthöz. Amikor az ortodoxiával ismerkedők megtudják, hogy mi a gyakorlat, akkor azt mondják: „Te viccelsz!”. Böjt alatt nem fogyasztunk húst, halat, tejterméket, bort és olívaolajat – szinte minden szerdán és pénteken, valamint négy hosszabb időszakon az év folyamán, amelyek közül leghosszabb a Húsvét előtti Nagyböjt. Összesen ez több, mint az év fele. Ahogy minden másban, itt is nagy különbségek vannak. Ebben is a pap tanácsát kell kikérnünk, ha úgy döntünk, hogy böjtölni fogunk, mert túlvállalhatjuk magunkat és mind fizikailag, mind lelkileg és a túl nagy szigornak frusztráció és vereség a vége. Senki böjtje nem tartozik másokra. Ahogy azt Aranyszájú Szent János mondja az ő szeretett húsvéti prédikációjában, függetlenül attól, hogy éhgyomorra jött-e vagy sem: „Te józan, és te meggondolatlan, tiszteljétek e napot ... Örvendjetek ma, akik böjtöltetek és azok is, akik figyelmen kívül hagyták a böjtöt.”

Lényeges pont, hogy a böjt nem merev szabályrendszer, amit nagy kockázattal lehet csak megszegni, és nem is büntetés a bűnökért. A böjt gyakorlása növekedés és megerősödés számunkra, orvosság lelki egészségünkért. A pappal, mint lelki gyógyítóval, konzultálva elérheted azt a böjti ütemtervet, ami a növekedést szolgálja anélkül, hogy összetörne. Jövőre lehet, hogy többre leszel képes. Tény, hogy az idő múlásával, és megtapasztalva a minket körül vevő böjtöt gyakorló és szerető közösséget, a legtöbb ember felfedezi és élvezi az ebben rejlő kihívást.

Hol marad az általános bűnvallás?

Tapasztalatunk szerint nincsenek általános bűnök: ezek nagyon is konkrétak. Nincs általános bűnvalló ima az ortodox Szent Liturgiában. Az ortodoxok által elfogadott módja a rendszeres, személyes gyónás a saját papunknál.

A lelki atyának sokkal nagyobb a szerepe mint más felekezetek pásztorainak. Őket nem csak keresztnevükön szólítják, hanem hozzáteszik az „atya” megszólítást. (Pl. István atya.) Az ő felesége a közösség lelki anyja is. Címe kultúráról kultúrára változik, arabul „khuria”, görögül „preszbitera”, oroszul „mátyuska”, ami magyarul „mamá”-t jelent.

A másik lényeges különbség, amit meg kell említeni, a Nikeai Hitvallás, amit a gyülekezeti szokásoknak megfelelően vagy elmondani, vagy elénekelni szoktunk. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek az Atyától származik, és ha megszokásból hozzáteszed „a Fiútól”, akkor egyedül leszel ezzel. Ez a bizonyos „filique” mintegy 600 évvel az eredeti hitvallás keletkezése után került bele az eredetibe, amihez mi ragaszkodunk. „High-church” protestáns látogatók is érzékelni fogják, hogy nem hajtunk térdet amikor azt mondjuk „és megtestesült”. Ugyancsak különbség, hogy nincs korlátozva az „Alleluia” használata a nagyböjti időszakban, sőt a reggeli istentiszteleteken (utrenye) sokkal bőségesebb a használata, mint máskor.

Zene, zene, zene

A gyülekezeti szolgálat mintegy 75%-a éneklés. Hagyományosan az ortodoxok nem használnak hangszereket, bár egyes templomokban találunk orgonát. Általában egy kis kórus vezeti a népet a capella harmóniákkal, és a közösségek által adott (énekes) válaszok templomról templomra különbözőek. Sokféle zenei stílussal találkozhatunk, az arab templomokban felhangzó nagyon keleties hangzású szóló énekektől kezdve az orosz templomokban hallható négy szólamú nyugati harmóniákig.

Ez az állandó éneklés egy kicsit nyomasztó lehet elsőre, olyan érzés lehet elsőre, mintha valaki egy hosszú mozgólépcsőre lépne fel, ami folyton rohan és csak kilencven perc múlva tudna lelépni róla. Valaki azt mondta, hogy a Szent Liturgia egy folyamatos ének.

Mitől nem lesz fárasztó az, hogy szinte minden héten „ugyanazt” a dalokat énekeljük? Viszonylag kis változások vannak vasárnapról vasárnapra, azonos imádságok és énekek jelennek meg ugyanazokon a helyeken, és hamarosan te is fejből tudod az egészet. Akkor kerülsz Isten jelenlétébe ilyen módon, és nem akkor, amikor az imakönyvben lapozgatva keresgeted a következő himnuszt.

A szerkesztői ötletek elé...

Lehetséges-e tömörebben elmondani valamit? El lehet-e törölni a mellékes extrákat? Tud-e elevenebb, prózaibban lényegre törőbb lenni egy kifinomultabb szinten? Ha igen, akkor az nem ortodox istentisztelet. Ha van egy mód arra, hogy valamit hosszabban mondjunk el, akkor az ortodoxia meg fogja azt találni. Az ortodox istentiszteleten a több az mindig több minden tekintetben, ide értve az imát is. Amikor a pap vagy diakónus énekelni kezdi: „Békességben könyörögjünk az Úrnak!” valószínű, hogy tizenöt perc múlva még mindig ugyanott áll.

Az eredeti liturgia több mint öt órán át tartott: azoknak az embereknek tényleg Istenért kellett elégniük! A Szt. Vazul által szerkesztett liturgia már csak két és fél órás lett, és később, Aranyszájú Szt. János (Kr. u. kb. 400) által szerkesztett liturgia másfél. A legtöbb vasárnapon Aranyszájú Szt. János liturgiáját használjuk, egyes esetekben (pl. Nagyböjt vasárnapjai, szenteste) a hosszabb, Szt. Vazul liturgiáját.

Védelmező Hadvezérnőnk

Az ortodox istentisztelet állandó jellemzője Szűz Mária tisztelete, aki minden keresztények „Védelmező Hadvezérnője”. Gyakran így szólítjuk: „Theotokosz”, ami ezt jelenti: Isten Anyja. Fizikai értelemben lehetővé tette Istennek azt, hogy emberré legyen, és ezzel Ö is lehetővé tette megváltásunkat.

De ha tiszteljük Őt, ahogy a Szentírás megjövendölte („Boldognak mond engem minden nemzedék.” Lk 1,48), ez nem jelenti azt, hogy azt hinnénk, hogy akár Ő, akár más szentek valamiféle félistenek. Amikor azt énekeljük „Szent Theotokosz, üdvözíts minket!”, akkor nem arra gondolunk, hogy Ő adományozza nekünk az üdvösséget, hanem hogy Őt keressük az értünk mondott védelmező imáiért és azért, hogy növekedjünk a hitben. Ugyanúgy, ahogy mást megkérünk arra, hogy imádkozzon értünk, ugyanígy kérjük Mária és más szentek imáit. Ők nem haltak meg, mint mindenki, hanem csak hazaérkeztek a másik oldalra. A körülöttünk levő ikonok emlékeztetnek minket arra, hogy a szentek csatlakoznak hozzánk a láthatatlan istentiszteletben.

Három ajtó

Minden ortodox templomnak van egy ikonosztáza az oltár előtt. Az ikonosztáz azt jelenti: „ikon állvány”, ami lehet olyan egyszerű, mint egy nagy kép, amelynek jobb oldalán Krisztust találjuk, és a megfelelő kép bal oldalon a Szűz a Gyermekkel. A jobban megalapozott templomokban az ikonosztáz szó szerinti fal is lehet, ikonokkal díszítve. Egyes verziói eltakarják az oltárt a nézők elől, kivéve akkor, amikor a középső ajtó nyitva áll.

A legalapvetőbb elrendezést a két nagy ikon hozza létre, ami – ha használod a képzeletedet – három ajtót hoz létre. A középső az egyik, szemben az oltárral, amit „Szent Ajtó”-nak vagy „Királyi Ajtó”-nak hívnak, ugyanis ezen keresztül jön ki a Dicsőség Királya a közösséghez az Eucharisztiában. Csak a papok és diakónusok, akik hordozzák a jegyeket, használják ezt az Szent Ajtót.

A nyílások az ikonok másik oldalára – ha teljes ikonosztázról van szó – az angyalok ikonjait tartalmazó ajtók, amiket „Diakónusok Ajtajá”-nak hívnak. Az oltár körülő szolgáló fiúk és azok, akiknek dolguk van az oltár körül, használják ezeket az ajtókat. Megfelelő indok (feladat) nélkül azonban senki sem megy az ajtókon keresztül. Az oltár szolgálatában – papok, diakónusok, oltár körül szolgáló fiúk – kizárólag férfiak lehetnek. A nők minden egyéb helyiségébe bejáratosak a gyülekezeti élet területein. Az ő hozzájárulásokat (az egyházi élethez) teljesen a férfiakéval azonos módon tisztelik a mártírok napjai óta: nem tudsz úgy ortodox oltárra nézni, hogy Máriát és más szent asszonyokat ne láss. A legtöbb ortodox templomban, az asszonyok mindent csinálnak, amit a férfiak: gyülekezeti énekkart vezetnek, ikonokat festenek, tanítanak, leveleket olvasnak fel és szolgálnak a gyülekezeti tanácsban.

Hol vannak a magyarok?

A fővárosi telefonkönyvet elővéve az ember többféle ortodox egyházzal találkozhat: orosz, szerb, görög, román, bolgár. Az ortodoxia nemzeti alapú? Ezek a különbségek vajon teológiai civakodások és szakadások eredményei?

Semmi esetre sem. Az Ortodox Egyház egyetlen egyház. Az etnikai jelölés csupán arra utal, hogy az adott közösség melyik jurisdikcióhoz tartozik és melyik püspök rendelkezik hatalommal ott. A 2001-es népszámlálási adatok alapján Magyarországon kb. 15.000 ortodox hívő élt, világszerte pedig a második legnagyobb keresztény közösség 250 milliós nagyságával.

A meglepő dolog ebben az etnikai sokszínűségben a teológiai és erkölcsi egység. Az ortodoxok szerte a világon egyhangúan betartják az alapvető keresztény tanításokat, amiket az Apostolok tanítottak nekik, és azok a püspökök, akiket utódaiknak neveztek ki az évszázadok folyamán. Lehet azt mondani, hogy ez az egység történelmi baleset. Mi ezt a Szentléleknek tulajdonítjuk.

Miért van ilyen sok etnikumú ortodox egyház? Nyilvánvalóan ezek az elnevezések a földrajzi valóságot tükrözik: a görög ortodoxok a görög területekről, az oroszok pedig az orosz területekről jöttek át Magyarországra. Remélhetőleg elébb-utóbb megoldódik a magyarországi ortodoxia autonomitása is.

Bárcsak elmondhatnánk azt, hogy az ortodox templomok tárt kapukkal várják az érdeklődőket! Sokszor mai napig is előfordul, hogy az emigrált ortodoxok értetlenül állnak a templomaikban megjelenő anyaországiak előtt. Több templomot meglátogatva megtalálhatja az ember azt, ahol legotthonosabban érzi magát. Egyre több helyen van már magyar nyelvű istentisztelet is.

Az ortodoxia megdöbbentően különbözőnek tűnik először, de ahogy telnek a hetek, egyre kevésbé. Egyre inkább otthon érezzük magunkat az ortodox közösségben, és egyre hívogatóbban szól mindenkihez, hogy jöjjön haza: Isten Országába. Remélem, hogy az első látogatásod az Ortodox Egyházban élvezetes lesz – és egyben nem az utolsó!

Indiktosz

2011-09-01T07:18:00.000+02:00

Tömött járművek és ünneplőbe öltözött iskolások jelzik, hogy ma valami elkezdődött. A mai napon azonban nem csak a tanév, hanem az egyházi év is elkezdődött az Ortodox Egyházban.

Mindenkinek Áldott Évet!

Ott vagyunk már?

2011-07-06T21:31:00.000+02:00

Egy korábbi bejegyzésem megütközést keltett egy másik blog megjegyzései közt. Mentségünkre legyen mondva, hogy sem én, sem Infaustus nem szándékoztunk másokat megbotránkoztatni. Azt is el kell mondanom, hogy a problémásnak ítélt szöveg egy amerikai ortodox hölgytől származik. E szöveget azért tettem közzé, mert magával ragadott az a gondolatsor ami megfogalmazódott benne. Ennek az oka talán abban keresendő, hogy választ találtam benne néhány olyan alapvető kérdésre, ami évek óta foglalkoztatott.

Sajnos nem mindenki fogadta mindezt kitörő lelkesedéssel. Okát talán abban kell látnom, hogy teljesen másképpen ítéljük meg a gyakorlati kereszténységet. Hogy miben, miért és főként miként látjuk másként, a fenti rövid videó alapján is érthető, csak a Szamár kérdését kell újra feltennünk magunknak: Ott vagyunk már?

Ha erre a kérdésre egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolunk, úgy látom, nem ragadjuk meg a gyakorlati keresztény életvitel lényegét. Ahogy a keresztény tanban oly sok minden, ez is csak antinómiákban (ellentmondó állításokban) fogalmazható meg.

Miért is?

Először is azt kell látnunk, hogy a keresztény életünk ma nem egy lezárt ügy, hanem egy út. Ezt a képet használja Kallistos Ware atya is Az ortodox út című könyvének vezérgondolatául:

A kereszténység egyik legősibb elnevezése egyszerűen "az Út". "Azon időtájban - mondja az Apostolok Cselekedetei - támada nem csekély háborúság az Út miatt" (19,23); Félix, Keszária római kormányzója elég pontos tudomást szerzett "az Útról" (24,22). Ez az elnevezés a keresztény hit gyakorlati jellegét hangsúlyozza. A kereszténység több, mint világmindenségről szóló elmélet, több, mint papírra leírható tan. Olyan ösvény, amelyen haladunk - életút a szó legmélyebb és leggazdagabb értelmében. (Ware: Az ortodox út, Paulus Hungarus - Kairosz, 7. o.)

Fontos ezt látnunk, hiszen ez a szemlélet nem csupán egy (még ha a legfontosabb) szegmensére tekint a keresztény hitnek, hanem a teljes utat veszi figyelembe.

Azt gondolom, hogy ennek alapján már érthető, miért nem tartom helyesnek azt az állítást, hogy az általam szeretve tisztelt Molly Sabourin gondolatai átlépnék azt a határt, amit Pál apostol a Gal 1,7-9 egyértelműen meghúzott. Molly sokkal inkább arról beszélt, amiről az Apostol egy másik levelében így írt:

"Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Rm 12,1-2)

Tegyük fel újra a kérdést: Ott vagyunk már?

Ha a válaszunk kategorikus nem, akkor tényleg igaz az, aminek a feltételezése megütközést keltett: magunkat akarnánk megváltani. De Molly pontosan fogalmazott: "Eredendően kétezer évvel ezelőtt menekültem meg, amikor Isten Fia testet öltve emberré lett és felajánlotta Önagát mint tökéletes áldozatot az egész emberiségért, legyőzve a bűn erejét a Kereszten és lerombolva a halált az Ő csodálatos Feltámadásával."

Ha a válaszunk kategorikus igen, akkor az adott gyülekezet tanításának megfelelően torzul el a keresztény életvitel. Például ha egy extrém módon karizmatikus közösség azt tanítja, hogy kategorikus igen, Ott vagyunk már, akkor aki beteg, szegény sorsú, vagy nem szól nyelveken az kicsinyhitű, bűn van az életében, vagy démon van benne.

Mert az a helyzet, hogy igen, Ott vagyunk már ("és Vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért" Ef 2,6))- és még nem vagyunk Ott ("még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk" (1Jn 3,2)).

Alexander Schmemann az Eucharisztiáról

2011-07-06T20:08:00.000+02:00

"Az ortodox hagyományban az Eucharisztia megőrizte ünnepi és örvendetes jellegét - ebben alapvetően különbözik a nyugati katolicizmus eucharisztikus teológiájától és gyakorlatától. Az Eucharisztia mindenekelőtt Krisztus eljövetelének és tanítványai közt való jelenlétének szentsége, következésképpen feltámadásának nagyon is valóságos értelemben vett megünneplése. Az Egyház számára az "bizonyítja" Krisztus feltámadását, hogy eljön és jelen van az Eucharisztiában. Az Egyház "tapasztalati", "egzisztenciális" úton mindig abból a lángoló örömből ismeri fel a feltámadást, melyet akkor éreztek az emmauszi úton a tanítványok, amikor a feltámadt Krisztus a kenyértörésben kinyilatkoztatta nekik önmagát (Lk 24,13-35). A feltámadást valójában senki sem látta, a tanítványok mégis hittek benne. De nem azért, mert valaki tanította nekik, hanem mert látták a feltámadt Krisztust, aki "zárt ajtókon keresztül" jelent meg köztük, és megosztotta velük vacsorájukat.
Az Eucharisztia mindig ugyanez az eljövetel és jelenlét, ugyanez az öröm és a "szív lángolása", ugyanez az értelemfeletti, mégis abszolút bizonyosság, hogy a feltámadt Úr megismerteti magát a kenyértörésben. És ez az öröm olyan nagy, hogy a korai egyház számára az Eucharisztia napja nem egy nap volt a többi között, hanem az Úr Napja, egy olyan nap, amely túl van az időn, hiszen az Eucharisztiában már az Isten Országa tört be ebbe a világba. Az utolsó vacsorán maga Krisztus mondta a tanítványainak: úgy adja nekik az Országot, hogy "asztalánál egyenek és igyanak az Országban". Mivel az Eucharisztia a feltámadt Úr jelenléte, tehát részesedés abban az Országban, amely "öröm és béke a Szentlélekben", az áldozás a "halhatatlanság tápláléka", a "mennyei kenyér", és ha a szent asztalhoz, az oltárhoz közeledünk, valójában a mennybe emelkedünk.
Az Eucharisztia tehát az Egyház ünnepe, vagy még inkább: az Egyház-ünnep, a Krisztus jelenléte felett érzett öröm, Isten Országa örök örömének elővételezése. Valahányszor az Egyház a Eucharisztiát ünnepli, "otthon" van - a mennyben. Oda emelkedik, ahová Krisztus emelkedett fel, hogy "megetessen és megitasson bennünket asztalánál az Ő Országában"..." (Alexander Schmemann - Olivier Clément: A Nagyböjt és a húsvéti titok - Aszkézis és liturgia az ortodox egyházban, Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 65-66. o. [ford. Baán István])

Axion Estin

2011-06-02T20:17:00.000+02:00

Valóban méltó boldognak nevezni Téged,
Istennek Szülője,
az örökké boldogságost és feddhetetlent,
és a mi Istenünknek Anyját,
aki a Keruboknál tiszteltebb
és a Szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy,
aki az Isten Igét sérületlenül szülted,
Istennek valóságos Szülője,
Téged magasztalunk.

(Aranyszájú Szent János Liturgiájából)

Öt ciklus az ortodox imádatban

2011-05-31T15:44:00.000+02:00

[Részlet a These Truth We Hold – The Holy Orthodox Church: Her Life and Teachings c. műből. Gyűjtötte és szerkesztette a St. Tikon Monostor szerzetese. © 1986, St. Tikhon Seminary Press, South Canaan]

Az élet nagy ciklusa

Egy ortodox keresztény élete úgy is tekinthető, mint ami öt ciklusból áll. Ezek közül mindenek előtt az élet nagy ciklusa az első, amely körbe öleli az egész emberi életet a születéstől a halálig, és amelyik tartalmazza a csak egyszeri liturgikus eseményeket az emberi életben. Ezek a Szent Keresztség, a Bérmálás (Szent Myron) és a temetési szertartás. Ezen kívül ez beletartozik abba a nagy ciklusba, amit a Szentségek és Szentelmények (Szentségi Áldások) alkotnak, amelyek különleges kegyelmet közölnek bizonyos szolgálatokra és elhívásokra a közösséggel. Ezek a Szent Házasság, szerzetesi Fogadalom és az Egyházi Rend (Chirotonia).

A naponkénti ciklus

A másik nagy ciklus, amelyik magába foglalja a teljes ortodox keresztény életet az Egyház által rendelt napi imádságok és hálaadások, minden nap, a nap huszonnégy órájában. Ezekben a szolgálatokban megemlékezünk azokról az eseményekről amelyek bizonyos órákban történtek és tartalmazzák azokat az esedezéseket amelyek szükségesek az emlékezéseinkhez.

Az ókorban a napok napnyugtával kezdődtek és a következő rendben voltak felosztva: az éjszaka délután 6 órával kezdődött (értelmezésünk szerint) és ezt még további négy részre osztották (amiket az őrök őrváltásaihoz kötöttek): este (6-tól 9-ig), éjfél (9-től éjjeli 12-ig), kakaskukorékolás (éjféltől hajnali 3-ig) és reggel (3-tól 6-ig). A nappal 6 órakor kezdődött (értelmezésünk szerint) és ez szintén négy további időszakra (vagy órára) lett beosztva: az első óra (6-tól 9-ig), a harmadik óra (9-től 12-ig), a hatodik óra (12-től délután 3-ig) és a kilencedik óra (délután 3-tól 6-ig).

Ezt az ősi mintát követik az ortodox keresztények amikor hozzákezdenek a mindennapi imádságukhoz, amelyek a következő nyolc szolgálatot foglalják magukban, és három csoportra szokás szétosztani őket: kilencedik imaóra, esti istentisztelet és lenyugvási istentisztelet; éjféli istentisztelet, hajnali istentisztelet, első imaóra; harmadik- és hatodik imaórák. Ezen a napi mintán túl a monostorokban a böjti időszakokban minden órában óraközinek hívott imádságokat is tartanak. Szintén részei a napi ciklusnak az asztali áldások, a reggeli és esti imádságok.

A Szent Liturgia is gyakran beletartozik a napi ciklusba, amelyet normál esetben a hatodik imaóra után tartunk (kivételt képezhet a böjti időszak, amikor az esti istentisztelet után is lehet). A Szent Liturgiát is gyakran a napi ciklus részeként kezelik, de az nincs előírva, hogy minden nap tartani kell (ahogyan azt néhány székesegyházban és monostorban teszik), és mivel ez teológiai és misztikus értelemben kívül áll a kronológiai időn, hiszen kapcsolódási pontot jelent az örökkévalósággal, ahol az ezen részt vevők (azáltal, hogy részesülnek a Szent Eucharisztiában) átvitetnek az időn kívüli pontra, ahol nincs múlt, jelen vagy jövő, csak az örökkévaló Most [The Festal Menaion. Ford. Mother Mary és Archimandrita Kallistos Ware, 40. o.]. Azokon a napokon, amikor nincs Szent Liturgia, a hatodik imaóra utáni időben kijelölt zsoltárokat énekelnek (ez néha a Szent Liturgiát is megelőzi), ami formáját tekintve a napi szolgálatok harmadik csoportjába osztható, a harmadik és a hatodik imaórával.

A fent említett két cikluson túl még három másik ciklust találunk: a nyolc énekhang heti ciklusát (Oktoichosz), az évi ünnepkör változó ünnepeit (Húsvéttól függően) és az évi ünnepkör állandó ünnepeit, amelyek az Egyház Év első napjától, szeptember 1-jétől kezdődnek. Ez a három ciklus egyesíti és lefedi egymást, és ezzel megadja a Liturgikus év állandó és kiapadhatatlan változatosságát.

A heti ciklus

A heti ciklus minden egyes napját valamilyen emléknek szenteljük. A vasárnap Krisztus feltámadásának emléke; a hétfő a Test Nélküli Hatalmaké (Angyalok, Arkangyalok stb.); a kedd a prófétáknak és különösképpen a próféták legnagyobbikának, Keresztelő Jánosnak, az Úr Előhírnökének; a szerda a Szent Keresztnek és Júdás árulásának; a csütörtök a Szent Apostoloknak és Hierarcháknak, különösképp mirai Szent Miklósnak; a péntek ismét a Szent Keresztnek és a keresztre feszítésnek; a szombat pedig Minden Szenteknek, különösképpen Isten Anyjának, és azoknak akik a feltámadás és az örök élet reményében távoztak el közülünk.

A heti ciklus minden hete a nyolc hang [az Ortodox Egyház zenéjének alaphangjai] köré szerveződik és minden hétre valamelyik hang van kijelölve. A Fényes Hét szombatjának éjszakáján (Szent Tamás vasárnapjának előestéjén) kezdődik ez a ciklus az első hanggal, és hétről hétre folytatódik az egymást követő hangokkal, egytől nyolcig, megváltoztatva az adott hangot minden szombat este, a teljes év folyamán.

A változó ünnepek ciklusa

A változó ünnepek éves ciklusának a közepe a Szent Húsvét, és azért hívják őket változó ünnepeknek, mert az Ünnepek Ünnepéhez kapcsolódva évről évre változik az időpontjuk annak megfelelően, ahogy a Húsvét időpontja változik. Az ünnepek, amelyek beletartoznak ebbe a változó ciklusba a Virágvasárnap (Húsvét előtti vasárnap), Mennybemenetel (negyven nappal Húsvét után) és Pünkösd (a Szentlélek eljövetelének ünnepe, amelyet ötven nappal Húsvét után tartunk).

Az állandó ünnepek ciklusa

Az év minden egyes napja valami különálló esemény vagy szent számára van szentelve, és ezek a megemlékezések minden évben ugyanarra a napra esnek. Ezért tiszteletet adva az adott eseménynek vagy szentnek, egyedi himnuszokat komponáltak, amelyek hozzáadódnak az aznapi szokásos himnuszokhoz és imádsághoz.

A nagy ünnepek

Az Egyházi Év ünnepei közül a legkiemelkedőbb tiszteletnek az Ünnepek Ünnepe, a Szent Húsvét örvend. A következő fontosságban az a tizenkét ünnep, amelyek két csoportba oszthatók: az Úr Ünnepei és az Istenszülő Ünnepei.

Az Úr Ünnepei:

Az Életadó Kereszt felmagasztalása (szeptember 14.)
A mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk születése (karácsony, december 25.)
A mi Urunk és Megváltó Jézusunk megkeresztelkedése (megjelenése) (vízkereszt, január 6.)
Az Úr Jézus Krisztus bevonulása Jeruzsálembe (virágvasárnap, Húsvét előtti vasárnap)
Az Úr Jézus Krisztus Mennybemenetele (40 nappal Húsvét után)
A Szentlélek eljövetelének ünnepe (Pünkösd, 50 nappal Húsvét után)
A mi Urunk és Megváltó Jézusunk színeváltozása (augusztus 6.)

Az Istenszülő Ünnepei:

Az Istenszülő születése (szeptember 8.) [Kisboldogasszony]
Az Istenszülő bevezetése a Templomba (november 21.)
Az Úr Jézus Krisztus bemutatása a Templomban (február 2.)
Örömhírvétel (március 25.)
Az Istenszülő elszenderedése (elhunyta) (augusztus 15.) [Nagyboldogasszony]

A fent felsorolt ünnepeket – kivéve Virágvasárnapot és Pünkösdöt – megelőzi egy felkészülési idő, amelyet előünnepnek nevezünk. Ráadásul Krisztus születését és az Istenszülő elszenderedését egy speciális böjti időszak előzi meg (karácsony előtti böjt november 15-én kezdődik, míg Nagyboldogasszony előtti böjt augusztus 1-jén). Három ezen ünnepek közül a következő napon is folytatódik: Krisztus születését követő december 26-a a Szentséges Istenszülő emléknapja; vízkereszt után, január 7-én van Keresztelő Szent János emléknapja; és az Örömhírvételt követően, március 26-án emlékezünk meg Gábriel Arkangyalról. Hozzá kell tenni még azt is, hogy virágvasárnap kivételével mindegyiknek van utóünnepe, amelyeken a korábban megkezdett ünnep folytatódik. Az utóünnep utolsó napját általában az ünnep záróünnepének (búcsúünnepének) hívják.

Egy régi híradó...

2011-05-30T11:24:00.000+02:00

A szimandron.hu nyomán.

Gyertyagyújtás

2011-05-30T11:13:00.000+02:00

A gyertyagyújtás az ortodox keresztények számára az imádság kiegészítő gesztusa (cselekedete). Hasonlóan a keresztvetéshez, a leborulásokhoz, az ikonok megcsókolásához. És éppen ezért – ha meg akarjuk érteni – nagyon fontos, hogy a gyertyagyújtás sohasem önmagában álló cselekmény, hanem mindig az imádságot kíséri.

A gyertyagyújtás az ortodox keresztények számára – hasonlóan más keresztények gyakorlatához – a megemlékezés cselekedete is. De a köztudatban meglevő ismerettel ellentétben ez a gyakorlat nem csak a halottakra való megemlékezést jelenti. Igen, jelentheti ezt is, de nem kizárólagosan. A halottakra való emlékezés azonban teljesen más, mint a többi keresztény felekezetnél. Különösen akkor, ha a már hazatért ortodox hívőről emlékeznek meg.

Amikor belépünk egy ortodox templomba, első pillantásra az ikonosztáz az, amit meglátunk. Kívülállók számára ez valami rejtélyes válaszfal, ami a mögötte levő titokzatos dolgokat választja el a templom elülső részétől. Az ortodox keresztények számára azonban nem. Az ikonosztáz összeköt a Mennyel és a már hazaért szentekkel. Amikor a Hitvallásban elmondjuk: „Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban”, akkor ebbe természetszerűleg beleértjük az elhunyt hittestvéreinket is.

Az ortodox keresztények más-más helyre teszik gyertyáikat ha élőkért és ha holtakért gyújtanak gyertyát a templomban. Az elhunytakért gyújtott gyertyák általában egy kereszt előtt található gyertyatartóba vagy homokkádba kerülnek, míg az élőkért mondott imák gyertyái a többi gyertyatartóba, általában valamilyen ikon előtt kerülnek elhelyezésre.

A gyertyagyújtás az ortodox keresztények számára elsődlegesen azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a Világ Világossága. A fény arra emlékeztet újra és újra, hogy senki másban nem reménykedhetünk, csak Őbenne.

A gyertyagyújtás az ortodox keresztények számára hálaáldozat is. A gyertyákat nem otthonról hozzuk, hanem a templom előterében vásároljuk meg: az erre a célra – általában szerzetesek által – gyártott gyertyával hozzájárulunk az Egyház költségeihez. Senki sem megy üres kézzel Isten elé – vallják az ortodoxok – aki igazán komolyan veszi Őt...

Ortodox kereszténység - összehasonlítva a te vallásoddal

2011-05-18T15:15:00.000+02:00

A süketnéma megmondja.

151. zsoltár

2011-05-16T20:24:00.000+02:00

1. Kicsiny voltam fivéreim között,
és a legfiatalabb atyám házában,
pásztora voltam atyám juhainak.
2. Kezemmel hangszert készítettem,
ujjaimmal hárfát hangoltam.
3. És ki fog hírt adni az én Uramnak?
Magának az Úrnak, aki figyel.
4. Ő elküldte küldöttét,
aki kivett atyám juhai közül,
és felkent engem a felszentelés olajával.
5. Fivéreim tekintélyesek és nagyok voltak,
és az Úr mégsem gyönyörködött bennük.
6. Kimentem, hogy találkozzam a filiszteussal,
és megátkozott engem az ő bálványával.
7. De én kirántottam a kardját,
lefejeztem,
és eltávolítottam Izrael fiainak szégyenét.

(A Septuaginta angol fordításai nyomán.)

Gyakran ismétlődő kérdések – Intézmény és karizma az ortodoxiában

2011-05-16T20:15:00.000+02:00

Marc Dunaway atya füzetének utolsó kérdéseként az intézmény és a karizma kérdéskörét járja körül. Az ortodox kereszténységgel kapcsolatban gyakran megfogalmazott kérdés szerint: Miért kell az Egyházban különféle struktúrákat/intézményeket látnunk, amikor az Apostolok Cselekedeteiben a „Lélekkel-telt-Egyházat” látjuk ember alkotta intézmények nélkül?

Rövid válaszában Marc atya úgy érvel, hogy az Apostolok Cselekedeteinek „Lélekkel-telt-Egyháza” is intézményes volt: szervezett struktúra. Tévednek azok, akik ezeknek a szervezett formáknak a megjelenését automatikusan a tévelygés jeleként értelmezik. A bibliai időktől kezdve a korai történelmen keresztül napjainkig is egyértelmű bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az Egyháznak két dimenziója van, aminek együtt kell működnie: az intézményes és szervezeti dimenzió, valamint a lelki és karizmatikus dimenzió.

Az Apostolok Cselekedetei „Lélekkel-telt-Egyházának” is megalapozott szervezete és intézménye volt

Amikor a mi Urunk kiválasztotta a tizenkettőt az emberek közül, akkor is azt mutatta meg, hogy ez egy szervezet. Ezek az emberek lettek az Ő Egyházának az alapítói. „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek” (Jn 15,16). Jézus Pétert a tizenkettő fejének hívta el: „Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, … Neked adom a mennyek országának kulcsait.” (Máté 16,18-19).

A megszervezettség és az intézmény szintén része volt az Apostolok Cselekedetei Egyházának:

Péter továbbra is elismert vezető volt a tizenkét apostol körében és a korai egyházban (vö.: ApCsel 1,15; 2,14 és 5,3).
Az apostolok szükségét érezték annak, hogy válasszanak maguk közé még egy apostolt (vö. ApCsel 1,15-26).
Az apostolok felszenteltek hét diakónust, hogy őket segítsék praktikus adminisztratív és szervezési kérésekben a jeruzsálemi gyülekezetben (Vö. Apcsel 6. fej.).
Az ApCsel 15. fejezetében leírt első egyházi zsinaton azt látjuk, hogy – elismerve elsőbbségét – a többi területi egyház felkérte a jeruzsálemi egyház szervezett vezetőit problémájuk orvoslásában.
Az apostolok véneket (presbitereket) neveztek ki az új egyházak felállításakor (ApCsel 14,23) és arra tanították a testvéreket, hogy engedelmeskedjenek nekik (Zsid 13,17 és 1Pt 5,5).
A korai egyházban azonnal a jeruzsálemi apostolok és vének tanítását és gyakorlatát követték. „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2,42) és „Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat.” (ApCsel 16,4)
Maguk a területi egyházak között is volt különbség felelősségben, ahogy ezt Pál missziós útjában (ApCsel 11,29) és a jeruzsálemi szegényeknek küldött segélyben látjuk (ApCsel 11,29).

Az apostoli atyák azt mutatják, hogy az első század végére az Egyház határozott szervezettel és struktúrával bír:

Szent Kelemen, Róma püspöke Kr. u. 95-ben írta levelében a Korinthosziaknak „Miután a különböző vidékeken és városokban hirdették az igét, elöljárókat állítottak mindenütt, kiket próbára tettek a Lélekben, a püspököket és a diakónusokat, azok számára, akik hinni fognak. És ez nem volt újdonság, mert a régi időkben is írtak ár a püspökökről és a diakónusokról.” (1Kelemen 42,4.5).
Szent Ignác, aki Antiókhia püspöke volt Kr. u. 69-től Traianus császár alatt bekövetkezett mártírhaláláig, a második század elején írta: „Kövessétek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, mint az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint Isten rendelkezését. A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, ami az egyházzal kapcsolatos.” (Szmirnaiakhoz 8,1).

Összefoglalva: Azok, akik tévedést látnak az „ember alkotta intézmények” megjelenésében az Egyházban, azoknak észre kell venniük, hogy – bár korai formájukban – ezek jelen voltak a korai Egyházban. Volt hivatalos vezetése mind a helyi, mint a teljes Egyháznak, szervezett zsinatot látunk, átvett hitelveket és hitgyakorlatot, és az egyházak közötti interaktív kapcsolatot. Az igaz, hogy a mai Egyház jóval komplexebb és nagyobb az akkorinál, de a szervezettség önmagában még nem az eltévelyedés jele. Ez mindig is jelen volt – természetes módon – a korai Egyházban.

Az Egyháznak két dimenziója van, aminek együtt kell működnie

Marc atya szerint a strukturális és szervezeti dimenzió szükséges. Ezek magukban foglalják az egyházkormányzást, az adminisztrációt, a szabályokat, a hagyományokat, a ruhákat és mindent, amit már korábban említettünk. Ezek nélkül az Egyház nyitottá válna a fanatizmusra, a tévtanokra, a szakadásokra és a kívülről jövő furcsaságokra.

Ugyanakkor a lelki és karizmatikus dimenzió is szükséges. Ez az Egyházon belül található ajándékok és elhívások (1Kor 12,4-11) a Szentlélek konkrét munkájára utal, és arra, hogy működnek az olyan csodálatos megtapasztalások, mint például Pál megtérése (ApCsel 9) vagy Péter látomása (ApCsel 10). A Szentlélek munkája nélkül az Egyház a hatalom, a törvény és a tradíció kötöttsége lenne, az egyházi vezetés és a hívők elválnának egymástól, a babona felcserélné a hitet és a formalizmus megfojtaná a Szentlelket.

A két dimenzió együttműködéséről több illusztrációt is találunk az egyházi életben. Jézus példabeszéde az új borról és az új tömlőről (Mt 9,17) érthető úgy is, hogy a bor jelenti a spirituális dimenziót, míg a tömlő a szervezetit. Vagy Pál apostol több helyen azonosítja az Egyházat Krisztus Testeként (Ef 1,22.23 és Kol 1,18). Egy egészséges test nyilvánvalóan egy komplex szervezet egy fejjel és több, különféle funkciót ellátó más szervvel rendben és harmóniában. De a testben lakozó lélek az, amely irányt és életet ad a testnek.

A helyesen működő Egyháznak a struktúráit és szervezetét mindig a lelki és karizmatikus dimenzió szolgálatában kell működtetnie.

Az Egyház formái és szervezetei azok az edények, amiket a Szentlélek betölt élettel (Ef. 2,21-22).
Ez az az út, ahogyan Isten kiválaszt embereket az Ő szolgálatára: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9).
Amikor az Egyház szervezete elkezd dominálni vagy elfojtja a Szentlélek munkáját, akkor válik élettelen és ember alkotta intézménnyé.
A fürdővízzel együtt öntjük ki a gyereket, ha azt állítjuk, hogy mivel voltak korszakai az Egyháznak, amikor az egyházi struktúrákkal visszaéltek, ezért minden strukturális megközelítés tévedés.
Isten folyamatosan Egyházán munkálkodik hogy behozza a lelki megújulást és helyreállítsa ennek magasabb, lelki dimenzióját.

Alexander Schmemann atya jól összefoglalja ezt a kérdést a Historical Road of Eastern Orthodoxy c. könyvében:

„A [korai egyház] közösségét sokszor szembeállították a későbbi korok „szervezett” Egyházával, úgymint az ihletett alapú korai keresztények képlékeny, eksztatikus testvériségi élete, mindenféle tekintély nélkül „a Lélek lehelete” vezetése alatt. Ugyanakkor tény, hogy a legkorábbi kezdetektől fogva az Egyház fontos fogalmai között találjuk a szervezett egyház ideáját, és semmi sem állt távolabb a korai keresztények álláspontjától, mint az, hogy szembe állítsák a lelkit a formákkal, vagy a szabadságot a szervezettséggel. Úgy hitték, hogy az emberi közösség most betöltekezett a Szent Lélekkel és ezért hordozójává vált az isteni életnek, ezért minden egyes ember a közösségben az isteni dolgok csatorjává válik, amíg minden lelki dolog megtestesül az emberiség életében.” (St. Vladimir's Seminary Press, 1977, 12-13. o. - Bocs a béna fordításért!)

Felhasznált irodalom:

Dunaway, Marc: Orthodox Answers to Frequently Asked Questions, Conciliar Press, Ben Lomond, California (USA), 2002.
Vanyó László [szerk.]: Apostoli atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1980.

Életcél

2011-05-15T17:28:00.000+02:00

Ha az ember életcélt keres magának, akkor sok esetben a tanácstalanságát valamiféle önsegítő könyvvel igyekszik oszlatni. Jó néhány ilyen könyv van például a Bagolyvár Kiadó holdudvarában, amelyek mindenféle praktikákat agyalnak ki ahhoz, hogy az ember megtalálja az életcélját.

Ha keresztény könyveket keresünk, amelyek hasonló tanácsokkal látnak el, azok általában hasonló technikák mellett favorizálják a „szolgálat az Úrnak” c. tételt. És nem azt akarom ezzel mondani, hogy haszontalan dolog lenne az Istennek való szolgálat, vagy sokkal konkrétebben pl. egy árvaház működtetését célul kitűzni. De tényleg ez lenne az emberi élet célja?

György archimandrita – Athosz-hegyen élő szerzetes – már könyve címében állást foglal ebben a kérdésben: Az emberi élet célja az átistenülés. Protestánsok számára a szöveg akár megbotránkoztató is lehet. Különösen akkor, ha – hozzám hasonló eljárással – az ember nem olvassa el és nem fogadja meg a bevezető tanácsait. Ez tisztázza ugyanis, hogy a szerző által használt „istenekké válhatunk” kifejezés azt jelenti György atyánál (és az ortodox irodalomban), hogy „kegyelem által, Krisztust követve részesedünk az Ő életében” (9. o., vö. még Jn 10,34-36).

György atya szerint alapvető fontosságú, hogy az ember megtalálja az életcélját. E nélkül ugyanis hajótörötté válik az élet egyéb területein, pl. tanulmányok, házasság, szakma stb. Szerintem végtelenül fontos, hogy a nagyon fontos dolgok „feletti” célra mutat rá, azaz nem egy evilági dologra (legyen az bármilyen szent is!). „Mert mi értelme lehet bárminek is, ha egész emberi életünknek nincs célja?” (14. o.) Hányszor találkoztam én is a környezetemben ezzel: hajótörést szenvedett hitélet, mert az életcélját valami evilági szolgálatban határozta meg!

Az életcél megtalálása szempontjából az atya a teremtéstörténethez viszi vissza olvasóit: Isten az embert saját képére és hasonlóságára teremtette. Ebből láthatjuk meg az emberi élet igazi célját, hogy „istenné” váljon a kegyelem által. Teológus Szent Gergely nyomán az is megfogalmazódik, hogy egyedül az ember képes erre, ez különbözteti meg a többi élőlénytől, legyenek azok akár testben, akár test nélküliek.

Sokszor visszatérő gondolat az ortodox teológiában, hogy az ember, mint Isten „képe” bizonyos tulajdonságokat rejt magában (tehát adott), míg az Istenhez való „hasonlatosság” feladat. „Az ember – a „képpel” felruházottan – arra hivatott, hogy megszerezze a „hasonlóságot”, hogy eljusson az átistenülésre.” (15. o.) Ezt pedig a Vele való személyes egységben érheti el az ember. Az ortodox tanítás szerint az embernek nem csupán annyi a feladata, hogy „jobb emberré legyen”, hanem a kegyelem által egyesíteni az embert Istennel, valóságosan.

György atya szerint ez az oka a sok kiégett embernek is: valódi életcéljukat eltévesztve nem az átistenülés adta úton akarják megvalósítani.

Hogyan valósulhat meg az átistenülés a hívő életében?

Először is nem saját elképzelései szerint. Az átistenülés alapja Jézus Krisztus megtestesülése. „Az egyházatyák mondják: Isten emberré lett, hogy az ember istenné váljon. Az ember nem érhette volna el az átistenülést, ha Isten nem öltött volna testet.” (18. o.) Ádámban az ember elbukott – Krisztusban pedig új Ádámot kaptunk, Aki által lehetséges az új kezdet. Ennek titka abban van, hogy Jézus Krisztus valóságosan Isten és valóságosan ember is, így a Szentháromságban az emberi természet egyesült az istenivel. A hívő lehetősége bűnbánat által egyesülni Krisztussal – és Általa egyesülni Istennel.

Másodszor az Istenszülő (Theotokosz) is hozzájárul az átistenüléshez. Az Új Ádám megtestesülésének lehetőségét az Új Éva engedelmessége tette lehetővé. Ha a hívásra Szűz Mária nem válaszol igennel, akkor Isten tiszteletben tartotta volna döntését és nem tudott volna testet ölteni. Ezért az Ortodox Egyház nagy tiszteletben tartja Szűz Máriát.

Harmadszor az átistenülés az Egyházban valósul meg. György atya szavaival: „Mi nem úgy vagyunk Krisztus követői, mint ahogy az emberek egy filozófust vagy egy tanítót követnek. Mi Krisztus Testének, az Egyháznak vagyunk tagjai. Az Egyház Krisztus Teste, valóságosan, nem pusztán erkölcsi értelemben...” (26. o.) Ha csupán erkölcsi értelemben lehetne valamiféle egyesülés Istennel, nem lenne szükség a közösségekre, hiszen mindenki otthon, egyedileg megtehetné ezt.

Negyedszer az átistenülés azonban nem Isten lényegével, hanem energiáival való egyesülésünk által lehetséges. A keleti kereszténység különbséget tesz Isten lényege és energiái között. Az emberi lényeg és az isteni lényeg keveredése olyan helyzetet eredményezne, aminek a vége nem az ember átistenülése lenne, hanem valami köztes állapot beállta. György atya példája szerint a különbséget valahogy úgy kell elképzelni, mint az elektromos áramot: senki sem szeretne „közvetlen” kapcsolatba kerülni a csupasz vezetékkel, de egy izzó fénye láttán részesülhet annak áldásaiban.

György atya – az egyházatyákra hivatkozva – leírja, hogy lehetséges az átistenülés az Ortodox Egyházban. Viszont tudnunk kell azt, hogy ez egyrészről Isten ajándéka, másrészről a mi részünkről is bizonyos feltételeket szab. Ezek:

Az alázat: „Minden, ami ortodox, Istenember-központú, az Istenember Krisztus van a középpontjában... Hogy ortodox keresztényekké váljunk, ahhoz Krisztust, és nem magunkat kell elfogadni a világ középpontjaként.” (39. o.)
Az aszkézis: az ortodox gyakorlatban (ortopraxis) juthatunk előre az átistenülésben. Ehhez erőfeszítésre van szükségünk. (Vö. Mt 11,12)
A szentségek: „Krisztus a szentségek – szent keresztség, bérmálás, szentgyónás, isteni eucharisztia (szentáldozás) – révén van jelen, vesz lakást az ember szívében.” (43. o.)
Az ima: György atya minden imát, de különösen az ún. Jézus-imát javasolja a szív megtisztításához (az ortodox lelkiségi gyakorlatnak megfelelően): „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!”.

Az átistenülés tapasztalatáról György atya leírja, hogy ez egyenes arányban áll a megtisztulással. Azután az ember értelme is megvilágosodik és Isten szemszögéből kezdi látni a dolgokat. Itt különös dolog történik: könnyek fakadnak, ami nem a bűnbánat, hanem az Isten megtapasztalásának könnyei. Következő lépcsőként elérjük a szenvedélytelenséget: a szenvedélyek és bűnös gyengeségek nélküli életet. Majd eljutunk a „theoria” fokozatára: az Isten-látásra. „A szent atyák szerint ez Isten Teremtetlen Fényének látása, víziója. Ezt a fényt azok látják meg, akik előrehaladtak az átistenülésben, az egyes időszakokban nagyon kevesen. Isten szentjei látják azt, és abban látszanak, ahogyan őket szent ikonjaikon dicsfénnyel övezetten festik meg.” (48. o.)

Az átistenülés elérésével kapcsolatos félreértéseket a következőkben látja György atya:

Elmerülés evilági dolgokban: a keresztényekre leselkedő egyik veszély az, hogy nem néznek túl az evilági célokon (amelyek egyébként helyesek lennének, ha Isten kegyelmével és Isten dicsőségére valósítanák meg.) Így pl. karitatív cselekedetek is akadályai lehetnek az átistenülésnek, ha nincs a helyén az életcélunk.
Moralizálás: az erkölcsi javulást helyezzük a központba, moralizáló szellemmel. Átistenülés helyett megelégszünk azzal, hogy „jobb emberek” legyünk.
Emberközpontú humanizmus: Istentől független, főként társadalmi-filozófiai megközelítés.

Könyve végén György atya még két kérdéskört tárgyal: a lelkivezetés szükségességéről és hasznáról. „Az a lelkivezetés, amit ortodox egyházunk nyújt az Egyház szent szertartásai, a patrisztikus teológia és a szerzetesség által, az az átistenülés útmutatása, Istenember-központú, Krisztussal, a megtestesült Istennel az élet központjában.” (57. o.) Itt tapasztalhatjuk meg a saját egoizmusunk ellentéteként Istenben a „TE”-t, és testvéreinkben a „te”-t. Ezek azok a tapasztalatok, amelyekben a Krisztusban való áldozat- és szeretet-kapcsolatokat élhetjük meg, és átistenülhetünk. Ennek hiányában azonban „akiket megtévesztett a materialista, önző társadalom, amelyet átadtunk nekik, nem fedezik fel azt a célt, amelyre teremtve lettek, és az igazi és örök ok ismeretlen maradt számukra, mert nem mutattuk meg nekik. Nincsenek tudatában az emberi élet nagy céljának, az átistenülésnek.” (62. o.)

A könyvet a zöld-S Studio adta ki, és a Bencés Kiadó budapesti könyvesboltjában vettem meg.

Komparatív teológia

2011-05-15T15:22:00.000+02:00

Nagypapám görög katolikus, és autentikus forrásnak tartottam ahhoz, hogy a görög és a római katolikus vallás közötti különbségeket feltárja. Meg is kérdeztem:

- És Papó, mi a különbség a római és a görög vallás között?
- Hát, fiam, sok. A görögben sokat kell állni és énekelni.

És tényleg!

Áttérők kérdései

2011-05-15T15:15:00.000+02:00

Közhelynek számít, de leírom: a keresztény ember életének első szertartása a keresztség. Mi van azonban akkor, ha valaki már keresztényként akar áttérni az Ortodox Egyházba? Az egyes esetek mérlegelése a szertartást végző pap feladata, így arról nem igazán szeretnék semmit sem mondani. De ha a pap meggyőződött arról, hogy az áttérő hitből szeretne áttérni az Ortodox Egyházba, és már megkeresztelték, akkor az ún. Áttérési szertartás keretében történhet ez meg.

Maga a szertartás részletes megvizsgálása is érdekes lehetne, de e helyett inkább csak azokra a kérdésekre koncentráljunk, amelyeket az ortodoxia fontosnak tart feltenni az áttérők számára ebben a szertartásban. Ez segíthet minket abban, hogy közelebbről megismerkedjünk az ortodox kereszténység gondolatvilágával, hiszen nem véletlenül teszi fel éppen ezeket a kérdéseket. Részletek a Szertartáskönyvből:

[...]

Pap: Akarsz-e az orthodox keresztény vallás közösségében lenni és élni?
Áttérő: Akarok.

[...]

Pap: Kívánsz-e egyesülni az Orthodox Keresztény Egyházzal?
Áttérő: Kívánok teljes szívemből.
Pap: Hiszel-e az egy Istenben, akit Szent Háromságban dicsőítünk és imádunk, az Atyában és Fiúban és Szentlélekben; és hódolsz-e Néki, mint Királynak és Istennek?
Áttérő: Hiszek egy Istenben, akit Szent Háromságban dicsőítünk és imádunk, az Atyában és Fiúban és Szent Lélekben; és hódolok Néki, mint Királynak és Istennek.

[Az áttérő itt elmondja a Hitvallást.]

[...]

Pap: Elfogadod-e a Szent Írást, a Szent Hagyományt, a Szent Kánonokat és a Szent Orthodox Egyháznak a hét egyetemes zsinaton és a helyi zsinatokon és a szent atyák által hozott összes szabályait és rendelkezéseit, és életed végéig úgy fogod-e azokat értelmezni és vallani, ahogyan a mi Szent Orthodox Egyházunk tanítja?
Áttérő: Elfogadom, úgy értelmezem és vallom.

Pap: Hiszel-e a Szent Orthodox Egyház hét Szentségében: a Keresztség, Bérmálás, Bűnbánat, Szent Eucharisztia, Egyházi Rend, Házasság és Szent Kenet Szentségében, amelyeket az Úr Jézus Krisztus szerzett, és amelyek által részesülünk Istennek különös kegyelmében?
Áttérő: Hiszek.

Pap: Hiszed és vallod-e hogy az Isteni Liturgiában a hívők a Kenyér és a Bor színe alatt a mi Urunk Jézus Krisztus valóságos Testéből és Véréből részesednek a bűnök bocsánatára és az örök életre?
Áttérő: Hiszem és vallom.

Pap: Hiszed és vallod-e, hogy a szenteket, akik a mennyben Krisztussal együtt uralkodnak, tisztelni és segítségül hívni kell, hogy az ő imádságaik és az Úr előtt való közbenjárásaik elősegítik a mi üdvösségünket, és hogy az ő dicsőséges ereklyéiket tisztelni kell, mint jótéteményeiknek látható bizonyságát?
Áttérő: Hiszem és vallom.

Pap: Elismered-e, hogy a Megváltó Krisztus, az Örök szűz Mária és Isten szentjeinek ikonjait őrizni és tisztelni kell, de nem isteníteni, hanem úgy tekinteni reájuk és úgy imádkozni előttük, hogy ösztönzést kapjunk követni annak életpéldáját, akit a szentkép ábrázol?
Áttérő: Elismerem.

Pap: Vallod-e, hogy a hívőknek a hitben elhunyt testvéreik lelkének nyugodalmáért mondott imádságai segítséget jelentenek számukra Isten irgalmának elnyerésében?
Áttérő: Vallom.

Pap: Hiszed és vallod-e, hogy a Megváltó Krisztus megadta a Szent Orthodox Egyháznak a kötés és oldás hatalmát, és hogy amit az ennél a hatalomnál fogva megköt vagy megold a földön, meg van kötve vagy meg van oldva a mennyben?
Áttérő: Hiszem és vallom.

Pap: Hiszed és vallod-e, hogy a Szent Orthodox Egyház Alapja, Feje, Legfőbb Főpapja és Főpásztora maga az Úr Jézus Krisztus, aki az Egyház kormányzására a főpapokat, lelkipásztorokat és tanítókat rendelte, és hogy a mi Szent Egyházunk Legfőbb Vezérlője és Kormányzója a Szent Lélek?
Áttérő: Hiszem és vallom.

Pap: Ígéred-e, hogy életed végéig hűséges és engedelmes gyermeke leszel szentséges atyánknak, N. patriarchánknak és az általa rendelt lelkipásztoroknak?
Áttérő: Ígérem.

[...]

Felhasznált irodalom:

Evchologion [szerk. Berki Feríz], Magyar Orthodox Adminisztratúra, Budapest, 1997

Gyakran ismétlődő kérdések – Miért „Örök Szűz” Mária?

2011-04-30T20:39:00.000+02:00

Marc Dunaway atya pamfletjének ismertetését folytatva azt a kérdést veszem most vizsgálat alá, hogy miért hisznek az ortodox keresztények abban, hogy Mária „Örök Szűz”? Ez a megjelölés nem csupán arra utal, hogy Jézus Krisztus születése előtt nem volt nemi kapcsolata Máriának, hanem arra is, hogy azután sem.

Marc atya rövid válaszában így válaszol: azért hiszünk Mária „Örök Szűz” voltában, mert ez az egyik legősibb egyházi tradíció, amely szerint Jézus Krisztuson kívül Máriának nem volt más gyermeke. Néhány bibliavers elolvasása után az lehet a benyomásunk, mintha ezzel ellentétes álláspontot foglalna el, de megvizsgálva őket arra a következtetésre juthatunk, hogy nem így van. Ugyanakkor ez nem a központi része az ortodox hitnek, hanem az Egyház „családi” tradíciója.

A negyedik századtól kezdve az egyházatyák, sőt később protestáns vezetők is „Örök Szűz”-ként írták le Máriát

A legkorábbi ortodox egyházatyák: alexandriai Péter, Epifániusz, Atanasziosz, a Vak Didimusz, Jeromos, alexandriai Kürillosz, Leó, jeruzsálemi Szofroniusz, damaszkuszi János, és az 553-ban tartott Második Konstantinápolyi Zsinat aláírói. Ezen túl Luther Márton, Kálvin János és John Wesley is azt tartotta Máriáról, hogy örök szűz volt. Összefoglalva tehát az Egyház régi családi tradíciója Mária „Örök Szűz” volta.

Máriában megnyilvánuló különleges kegyelem

Az ortodox keresztények hisznek Mária „Örök Szűz” voltában, mert úgy tartják, hogy Mária megértette azt a megtiszteltetést és különleges elhívást, amiben része volt Isten Fiának hordozása által, és azután azt választotta, hogy ne legyen több gyermeke.

Ambrus, Milánó püspöke a negyedik században írta: „A Szűz nem kereste egy másik gyermek szülésének vigasztalását.” (Lásd 63. levelét in Nicene and Post-Nicene Fathers, vol. 10. 473. o.). Rengeteg hasonló tartalmú idézet található még. Luther Márton írta: „Mária megértette, hogy Ő volt anyja az Isten Fiának, és nem vágyott arra, hogy egy másik ember fiának az anyja legyen, de megmaradt az isteni ajándékban.” (Lásd Mary in Protestant and Catholic Theology, Thomas O'Meara, 120. o.)

Ezt látva, egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, hogy Mária számára elhívása olyan különleges volt, hogy utána már nem választotta annak a lehetőségét, hogy más gyermekei is legyenek.

A Biblia sem támasztja alá azt, hogy Máriának más gyermekei is voltak

„József pedig … magához vette feleségét, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.” (Mt 1,24.25)

Ez a szöveg nem arról beszél, hogy mi történik Jézus születése után, hanem Mária szüzességéről a történet elbeszélése szerinti jelenben. Ennek ellenére többen megpróbálták már ezt a szövegrészt bizonyításként felhasználni arra, hogy bemutassák: Mária Jézus születése után házaséletet élt.

A szövegben szereplő „addig, amíg” azt a képzetet kelti bennünk, hogy utána másképp volt. A görög szövegben szereplő ἕως οὗ kifejezés azonban mást is takar. Fordítható úgy is, hogy „mindig”. Például a Mt 28,20-ban is az szerepel, hogy Jézus a tanítványokkal lesz a „világ végéig”. Utána azonban már nem? (Azaz Jézus a tanítványokkal marad attól a pillanattól kezdve, hogy ott elragadtatott a szemük elől.) Hasonló értelmű a Gen 28,15 (LXX), Zsolt 110,1 (LXX), Jn 9,18 és 1Tim 4,13.

„Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: "Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!"” (Mk 3,32) „Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?” (Mk 6,3)

A legelső dolog, amit tisztáznunk kell, az igeversek Jézus „testvéreiről” beszélnek itt is (és máshol is), és sohasem Mária gyermekeiről.

Arámi nyelven viszont a „testvér” nem csak vér szerinti testvért, hanem unokatestvért és más rokoni kapcsolatot is jelölhetett. Hasonlóképpen az itt használt görög ἀδελφός is.

A Mk 3,35-ből kiderül, hogy Jézus milyen értelemben használja a testvér szót. Pál apostol is ebben az értelemben szólt a római gyülekezethez testvérként (Rm 9,3). A Gen 29,12-ben (LXX) Jákobnak sem volt édestestvére Lábán, hanem nagybátyja. Háttértanulmányokból is kiderül: az újszövetségi időkben az ἀδελφός jelentése sokkal több volt, mint csupán test szerinti édestestvér.

Az egyházi tradíció szerint a hivatkozott személyek Jézussal és Máriával élő, más rokoni kapcsolatban levő emberek voltak. Egyrészről lehettek ők féltestvérei Jézusnak olyan módon, hogy József előző házasságából származhattak. Másrészről lehettek olyan gyerekek, akik Mária és József testvéreinek a gyermekei lehettek, azaz Jézus unokatestvérei.

Összefoglalva, nem látjuk annak egyértelmű bizonyítékát a Bibliából, hogy Szűz Máriának Jézuson kívül más gyermeket szült volna. A pontos rokonsági kapcsolat Jézus és „testvérei” között nem határozható meg egyértelműen a szövegből, de az megmutatható, hogy nem szükségszerűen értendő ez úgy, hogy ugyanattól az anyától származtak volna.

A Biblia más passzusai alapján azt láthatjuk, hogy az Úr „testvérei” nem voltak Mária fiai.

A Jézus keresztre feszítéséről szóló evangéliumi beszámolókban a következő asszonyokat találjuk meg, mint szemtanúkat:

A magdalai Máriát (Mária Magdolnát) mindhárom evangélium ugyanúgy nevezi meg. Az egyházi hagyomány Salóméval azonosítja a Zebedeus fiainak anyját (akik Jakab és János) és az Úr anyjának nővérét. (Ez azt is jelenti, hogy Jakab és János Jézus unokatestvérei voltak.) Ha Jakab és József anyját azonosítjuk Klópás feleségével, úgy a Márk 6,3-ban szereplő, Jézus „testvérei” és „húgai” értelmezhetők úgy, hogy ők nem Szűz Mária gyermekei, hanem más úton rokonai az Úrnak.

A Jn 19,26-27-ben találunk egy érdekes epizódot: a kereszten haldokló Jézus a tanítvány Jánosra bízza anyját. Ha Máriának más fiai is lettek volna, úgy nem lett volna szükség arra, hogy János az otthonába fogadja Szűz Máriát. Ha viszont nem voltak más gyermekei, akkor nagyon is helyén való és szükséges volt ez a gondoskodás.

Marc atya katolikus és evangélikus szerzők közös tanulmányára hivatkozva (Mary in the New Testament: A Collaborative Assessment by Protestant and Roman Catholic Scolars, Fortress Press, Philadelphia – Paulist Press, New York, 1978) összegez néhány megállapítást:

Mária szüzességének kérdése Jézus születését követően nem kérdőjeleződött meg közvetlenül/direkt módon az Újszövetségben.

Az egyháztörténelemben jelentkezett ez mint probléma, azok körében, akik kiemelt módon szerették volna megtalálni a pontos rokoni kapcsolatot Jézus „testvérei” (és „nővérei”) és Jézus között.

Megállapították, hogy az Új Testamentum nem azonosítja minden kétséget kizáróan vér szerinti testvérként és nővérként azokat a személyeket, akik szóba kerültek és ezzel együtt nem állítja azt sem, hogy Máriának más gyermekei lettek volna.

Ez a tanítás csak a későbbi korok tudósainak munkája nyomán került be a kereszténységbe.

Végül Marc atya felveti a kérdést: ha a Szentírás maga nem tanítja közvetlenül ezt, valamint a korai egyházban is ismeretlen volt ez a tanítás, akkor vajon miért is akar sok keresztény hinni ebben a tanításban?

Felhasznált irodalom:

Dunaway, Marc: Orthodox Answers to Frequently Asked Questions, Conciliar Press, Ben Lomond, California (USA), 2002.

Gyakran ismétlődő kérdések – Keresztvetés az ortodoxiában

2011-03-09T11:50:00.000+01:00

Folytatva Marc Dunaway atya Gyakran ismétlődő kérdéseinek bemutatását, most az ortodoxok körében gyakorolt keresztvetéssel ismerkedünk meg. (Miért épp ezt? A válasz: Sytka ezt kérte.)

Marc atya rövid bevezetőjében azzal érvel, hogy az ortodox keresztények azért vetnek keresztet, mert ez az Egyház egyik legrégibb hagyománya, ami bár nem található a Biblia szövegében, de tökéletesen kifejezi azt, hogy keresztényekként Jézus Krisztushoz tartozunk. Továbbá ez a gesztus, amikor hittel teszik, segíthet a test bűnös vágyainak, a haláltól való félelmünknek és a Sátán erejének legyőzésében.

A keresztvetés a kereszténység egyik régi és általános gyakorlata

Részletes magyarázatának első részében arról ír, hogy a keresztvetés egy nagyon régi és általános gyakorlata a kereszténységnek.

Nagy Szt. Baszileiosz 370 körül tett egy nagyon fontos állásfoglalást erről a kérdésről: „Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. Ennek senki sem mond ellent, semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést. Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?” (Nagy Szent Baszileiosz: Könyve a Szentlélekről, 27. fejezet, in A kappadókiai atyák, i.m., 145. o.) (Ez a részlet a katekumenekről szól, akik abban reménykedtek, hogy a keresztvetés által a mindennapi életük megőrződik addig, amíg elnyerik a keresztséget.)

Tertullianus, aki 230 körül halt meg, és keresztény vezető volt, így írt: „Minden utazásunkban és mozdulatunkban, minden jövetelünkben és elmenetelünkben, amikor a cipőnket felvesszük, a fürdőben, az asztalnál, a gyertyák meggyújtásánál, lefekvésünkkor, leüléseinkkor, bármilyen munkával is foglalkozunk, megjelöljük homlokunkat a kereszt jelével.” (A katona koronájáról – Bocs a fordításért!)

Jeruzsálemi Szt. Kürillosz írta a negyedik század közepén: „Ne szégyelljük tehát megvallani a keresztre feszítettet. Bizalommal rajzoljuk homlokunkra a pecsétet minden alkalommal, és a kereszt legyen mindenekfölötti, amikor kenyeret eszünk, amikor serleget ürítünk, ki- és bemenetelnél, elalvás előtt, lefekvésnél és felkelésnél, utazásnál és pihenésnél.” (Jeruzsálemi Szent Kürillosz: 16. Katekézis, 36., in Jeruzsálemi Szent Kürillosz összes művei, i.m., 214. o.)

Luther Márton, a protestantizmus atyja a katekézisében szintén bátorít a keresztvetésre: „Reggel felkeléskor vess szent keresztet magadra és mondd: 'Segítsen meg az Atya Fiú Szentlélek Isten. Ámen' ... Este lefekvéskor vess szent keresztet magadra és mondd: 'Segítsen meg az Atya Fiú Szentlélek Isten. Ámen.'” (Luther Márton: A Kis Káté, in Luther Márton négy hitvallása, i.m., 98. o.)

A kereszt jelével szembeni kemény ellenállás – írja Marc atya – az 1500-as évek végén élő angliai puritánok részéről nyilvánult meg először, akik Kálvin János nyomán elvetettek minden szimbólumot és használatukat bálványimádásnak nevezték. Ez nem csak a kereszt jelét érintette, hanem a papi ruhákat, gyertyákat, sőt az orgonát is. Ezen puritánok egy része volt a legelső betelepült gyarmatosító Amerikában. [Ez utóbbi megjegyzése az atyának csak azért fontos, mert értelmezi, hogy miért van ekkora hatása ennek az álláspontnak Amerikában és az egész protestáns nyugaton.]

A kereszt jele központi szimbóluma a keresztény hitnek

A kereszt jele központi szimbóluma a keresztény hitnek, amivel arról teszünk bizonyságot, hogy mi Jézus Krisztushoz tartozunk.

Maga Jézus Krisztus is beszélt szimbolikusan a keresztről, jóval azelőtt, hogy keresztre feszítették volna: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” (Lk 9,23) illetve „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,27). Továbbá Jézus Krisztus önként halt meg a kereszten, megváltva minket a bűntől és győzelmet adva a halál és Sátán felett. Ez az elsődleges oka, hogy miért vált különleges szimbólummá minden keresztény számára.

Pál apostol is beszélt a keresztről a maga sajátos módján: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára” (Gal 6,14).

Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy számtalan olyan gesztus van a nyugati világban, amelyeket általánosan elfogadottnak tartunk: pl. a katonák tisztelgését.

Marc atya összefoglalóan felteszi a kérdést: ha helyénvalónak tartjuk a kereszt szimbolikus használatát a keresztény könyveken és épületeken, akkor miért ne tehetnék ugyanezt a keresztények magukon is, ugyanúgy szalutálva, mint egy katona, aki Krisztushoz és az Ő seregéhez tartozik?

Hittel használva erő a bűn, a halál és Sátán felett

Amikor a keresztvetés Krisztusba vetett hittel párosul, a kereszt jelének ereje van a bűn, a halál és Sátán felett.

A korábban már idézett Szt. Kürillosz katekizmusát így folytatta: „Nagy védelmet jelent, … mivel Istentől való kegyelem is, jele a hívőknek, riasztója a démonoknak. … Mert amikor a keresztet látják, emlékeznek a keresztre feszítettre. Félnek attól, aki 'eltiporja a sárkány fejét'. Mivel ingyenes, ne nézd le a pecsétet, sőt annál inkább tiszteld a Jótevőt.” (Jeruzsálemi Szent Kürillosz: 16. Katekézis, 36., in Jeruzsálemi Szent Kürillosz összes művei, i.m., 214. o.)

Athanasziosz, Alexandria püspöke 320 körül írta a híres művét A testetöltésről. Több megjegyzést is tett a keresztvetésről: „Krisztus minden tanítványa megveti a halált; a félelem helyett kemény támadást intéznek ellene a kereszt jelével és Krisztusba vetett hitükkel rátaposnak, mint valamire, ami már halott” (5. fejezet, 27. §). „A kereszt jelétől … minden varázslás kudarcot vall, minden boszorkányos átkozott és minden bálvány elhagyatottá válik, és minden értelmetlen vágy szünetel, ahogy a hit szeme feltekint a földről a mennyre.” (5. fejezet, 31. §). „ … a kereszt jele által, ha az ember használni fogja, kivezeti a démonok csalásaiból” (8. fejezet, 47. §). (Bocs a fordításért!)

Aranyszájú Szt. János a negyedik század végén írta: „A Kereszt Jele a megszabadításunkat példázza, az emberiség megszabadulásának emlékműve, a Mi Urunk béketűrésének ajándéka. Amikor keresztet vetsz, emlékezel arra, hogy mibe került a váltságod és az, hogy nem vagy többé rabszolga. Tedd ezt, de ne csak ujjaiddal, hanem hittel. Ha a homlokodra vésed, nincs az a tisztátalan lélek, amely képes lenne megállni előtted. A pengét látja, amely megsebezte; és a kardot amely az ő végső ítéletét hozza el.” (Bocs a béna fordításért!)

Rövid összegzésében Marc atya kiemeli, hogy a keresztvetés gesztusában rejlő erő csak akkor nyilvánulhat meg, ha az a Krisztusba vetett hittel, önmagunk megtagadásával és az Ő követésével párosul. Ahogyan Ő is, nekünk is szükséges Isten nevéért elfogadni akaratát, és ha szükséges, az üldöztetést, a szégyent – és akár a halált is. Azok, akik a keresztvetést valamiféle babonás eszközként használják, azok nem értették meg a kereszt igazi jelentését.

A keresztvetés gyakorlata az ortodoxiában

A keresztvetés legkorábbi századokban végzett gyakorlata az volt, hogy jobb kezük hüvelyk- vagy mutatóujjával keresztet rajzoltak a saját homlokukra. A 700-as évek során született meg az a gyakorlat, hogyan az ortodox keresztények ma gyakorolják. Az 1200-as években lett gyakorlattá a Római Katolikus Egyházban az – ortodox irányból – fordított keresztvetés (balról jobbra).

„Minden imádságot keresztvetéssel kezdünk és fejezünk be, mivel a kereszt, mint a megváltásunk szimbóluma, megvéd bennünket a gonosz minden befolyásától, és így imádságunkat tiszta szívvel és minden gonosz gondolattól mentesen tudjuk felajánlani Istennek.
A keresztvetés a következőképpen történik. Jobb kezünk hüvelykujját, mutatóujját és középső ujját összetesszük, a gyűrűs és a kisujjat pedig behajlítjuk. Az összetett három ujjal megérintjük először a homlokunkat – miközben mondjuk: 'Az Atyának' – majd mellünk közepét – és mondjuk: 'és Fiúnak' – utána megérintjük a jobb vállunkat – mondva: 'és Szent Léleknek Nevében' – és a bal vállunkat – ezt mondva: 'Ámin'. - Végül kinyújtott tenyerünket a mellünkre helyezzük és könnyedén meghajtjuk magunkat.
Az összetett három ujj azt jelképezi, hogy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szent Lélek; a behajlított két ujj pedig Jézus Krisztus Urunk isteni és emberi természetét jelképezi.
A keresztvetést ne felületesen és kapkodva végezzük, hanem illő elmélyültséggel és a cselekmény komolyságához méltó áhítattal.” (Imakönyv az orthodox keresztények számára, i.m., 6-7. o.)

Felhasznált irodalom:

A kappadókiai atyák, Ókeresztény Írók VI/1. Kötet [szerk. Vanyó László], Szent István Társulat, Budapest, 1983.
Dunaway, Marc: Orthodox Answers to Frequently Asked Questions, Conciliar Press, Ben Lomond, California (USA), 2002.
Imakönyv az orthodox keresztények számára [szerk. és ford. Berki Feriz], Magyar Orthodox Adminisztratúra, Budapest, 1987
Jeruzsálemi Szent Kürillosz összes művei, Ókeresztény Írók XIX. kötet [szerk. Perendy László, ford. Vanyó László], Szent István Társulat, Budapest, 2006.
Luther Márton négy hitvallása [ford. Prőhle Károly], A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1986.

Gyakran ismétlődő kérdések – Képtisztelet az ortodoxiában

2011-03-02T13:28:00.000+01:00

Vicces látni, amikor a két évezredes múlttal rendelkező ortodoxiába a modern dolgok beszüremkednek. Nem arról beszélek, hogy bármi változott volna az elmúlt évszázadok tanításában vagy liturgiájában, hanem arról, hogy egy internetes műfajt használt fel Marc Dunaway atya: a „gyakran ismétlődő kérdéseket” (FAQ).

Szükség is lehet rá, hiszen az Egyesült Államokban a legrohamosabban fejlődő kereszténység az ortodoxia, amely elsősorban a protestáns konvertitákból nyeri dinamizmusát. A főként protestáns hátterű amerikai testvérek pedig kíméletlenül kérdeznek. A legfontosabbnak ítélt kérdéseket veszi sorra a rövid kis füzet szerzője. Ezek:

Miért tiszteljük Máriát?
Miért hiszünk abban, hogy Mária „örök szűz” (érintetlen) volt?
Mi a helyzet az „atyám” megszólítással, ha papról van szó?
Miért használunk tömjént az istentiszteleten?
Miért vetünk keresztet?
Miért hisszük azt, hogy a Szent Hagyomány hitünk forrása és nem csak a Biblia, ahogy ezt a protestánsok vallják?
Miért tiszteljük az ikonokat?
Miért hiszünk az egyházkormányzásban, amikor az egyházi intézmények ember alkotta intézményekké válnak?

Mivel Zsotza egy korábbi hozzászólásában fölvetette a képtisztelet kérdését, jónak láttam, hogy az ortodox álláspontot megpróbáljam megérteni ezen a füzeten keresztül. Szeretném hangsúlyozni, ha tévedés van a bemutatásban, az kizárólag az én hibámnak tudható be!

Mi a kérdés?

Akkor pontosítsuk a kérdést. Az ikonok tisztelete felveti annak a lehetőségét, hogy áthágjuk a Tízparancsolatot:

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.” (2Móz 20,4-5)

Marc atya rövid indító válaszában azzal érvel, hogy a Tízparancsolat ezen rendelkezése arról szólt, hogy Izrael ne essen bálványimádásba – és nem arról, hogy tiltott lenne bármiféle kép használata. Az ortodoxiában az ikonok használatának több fontos oka van:

segít a helyes hitben Jézus Krisztusról;
vizuálisan megjelenítik a keresztény hitet;
segítenek visszaemlékezni a múlt korok keresztényeire; és
segítenek valóságosan megélni Isten jelenlétét a mindennapi életünkben/imádságunkban.

Az ikonok tiszteletének ókeresztény hagyományát a Hetedik Egyetemes Zsinat (Nicea, 787) megerősítette. A tiszteletet gyakorló keresztények az alázat jelét mutatják be az ikonon ábrázolt személlyel szemben, és nem az ikon anyaga előtt borulnak le. És azt is világossá tette, hogy mindig különbség van a tisztelet ezen formája között és az imádat között, ami egyedül Istennek jár.

Az Izraelnek adott parancsolat a bálványimádásról szól és nem a képek használatának tilalmáról

A részletes érvrendszer első pontjaként azt ismerhetjük meg, hogy a körüllakó népek ember alkotta bálványainak imádása miatt került elő ez a parancsolat Izraelben. E gyakorlat szerint az így elkészített bálványok (idolok) istenekként funkcionáltak. Izrael Istene ezzel ellentétben azt parancsolta a választott népnek: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,3). A második parancsolat tanúsága szerint Isten „féltőn szerető Isten” (2Móz 20,5), nem tűri el ha maga előtt, vagy akár csak maga mellett más isteneket is imádunk. Mózes azt is elmondta Izraelnek, hogy az Istenről készített képek azért helytelenek, mert Istennek nincs anyagi formája. (Vö: 5Móz 4,15-18)

Ugyanakkor Izraelben is megtaláljuk a különféle (tágabb értelemben vett) képek használatát az istentiszteletek során. Ide tartozik pl. a két aranyból készült kérub a szövetség ládáján (2Móz 25,18) vagy kérubok képe a sátorlapok anyagaiba szőve (2Móz 26,1), a rézkígyó (4Móz 21,9), a salamoni templom belsejének domborművei, kerúbjai, pálmái és virágfüzérei (1Kir 6,29) vagy a mennyei Templom látomásánál szintén kérúbok és pálmák (Ez 41,25).

Ezek alapján az ortodox keresztények álláspontja az, hogy az ikonok használata nem bálványimádás. Nem ábrázolják rosszul Isten isteni természetét és nem választanak el az Isten imádásától. Az Izraelnek adott parancsolat nem releváns az Egyház ikonhasználatában.

Az ikonok ortodox használatának fontosságáról

Az ortodox kereszténység szerint az ikonok a Jézus Krisztusba vetett helyes hit védelmét segítik. Az ikonok egyrészről azt jelenítik meg, hogy Jézus Krisztus valóságos személy, hozzánk hasonlóan emberi formát vett fel. Újra és újra előkerülnek olyan tévtanok, amik szerint az anyag ördögi, így Isten Fia nem vehetett fel valóságos emberi formát. Vagy külön választják az „ember Jézust” Krisztustól. Ez ellentétes az ikonokkal (is). Ugyanakkor az ikonok a keresztényeket is segítik abban, hogy ne tekintsék a fizikai világot ellenségnek. Az ikonok bizonyságot tesznek Jézus teljes és valódi istenségéről, a test szerinti eljövetelének titkáról.

Az Istenszülő ikonok Máriáról szintén a testet öltés/emberré létel titkáról és valóságáról beszélnek.

Az ikonok vizuálisan segítik a keresztény hit tanítását. Damaszkuszi Szt. János írta: „Az ikonok az írni-olvasni nem tudó emberek könyvei, a soha el nem hallgató hírnökei a tiszteletnek a szentek között, tanítva szavak nélkül azokat, akik feltekintenek rájuk, és megszentelve az érzékelő látást. Valószínűleg van jó néhány könyvem, vagy kis szabadidőm az olvasásra, de besétálva a lelki kórházba – ahogyan azt a templomról mondják – a nehéz gondolatok bizsergésétől elnehezült lélekkel, lesújtva találom magam az ikon ragyogása előtt. Felfrissülök, mint egy frissen kaszált legelő, és a lelkem Isten dicsőítésére vezérel.” (Bocs a béna fordításért.)

Az ikonok abban is segítenek, hogy a régmúlt keresztényekre emlékezzünk. Az ikonok „családi fotóként” üzemelnek a hívők közösségében, amelyek bátorítanak a keresztény életben példát adva nekünk. (És nem árt megfeledkeznünk arról sem, hogy bizonyos fényképek kirakása – rokonoké, államfőké az Egyesült Államokban, vagy hősöké, akikre gondolni szeretnénk – szintén ugyanezt a célt szolgálják.)

Az ikonok ezen túl megjelenítik Isten jelenlétének a valóságosságát a mindennapi életünkben. Maga a kép egy rendkívül erős kommunikációs eszköz. (Jól tudják ezt a reklámszakemberek, diktátorok, nagy cégek stb. is. Katonák akik feleségük és gyermekeik képeit tartják tárcáikban, sokszor megcsókolják azt – reálissá téve a családjukat ezen a gesztuson keresztül.)

Ehhez hasonlóan az ikonoknak is hatalmas kommunikációs erejük van. Szintén Damaszkuszi Szt. János írta: „Maga az anyag [pl. a fa, a festék stb.] nem érdemel tiszteletet, de ha valaki teljes kegyelemben jelen van a képen, részesülhetünk a kegyelemben hitünk mértéke szerint.” (Ismét bocs a béna fordításért.) Ezért az ortodox keresztények a Menny felé nyíló „ablakként” látják az ikonokat, amelyek környezetében időnként még csodák is történnek.

Az ortodox kereszténység szerint az ikonok ezért képesek arra, hogy segítség a kommunikációt az ábrázolt személy megjelenítésével, még ha kis mértékben is. Ennek mértéke a hívő hitének mélységén múlik.

Az ikonok tiszteletének ókeresztény hagyományát a Hetedik Egyetemes Zsinat (Nicea, 787) megerősítette

Az ikon szó a görög eikon (εἰκών) szóból ered, jelentése: kép. Az első századi keresztények is használtak különféle szimbólumokat vallásos művészetükben mint galamb, hal és bárány. A legkorábbi Krisztus ábrázolásokat Rómában és Alexandriában találjuk a második század elejéről. A negyedik századból több keresztény tanúnk van, hogy a templomokban ikonokat használtak. Hetedik Egyetemes Zsinat megerősítette a korábbi ikonhasználatot, amikor azt megkérdőjelezték. Az erről szóló dekrétumot egyhangúan mind a 350 püspök aláírta.

A tiszteletet kifejező keresztények azt mutatják, hogy ez a jel nem az ikon anyagának szól, hanem annak a személynek, akit az ikon ábrázol. Ugyanakkor a tiszteletet végző ortodox keresztények mindig különbséget tesznek a tisztelet és az imádat között, ami csak Istennek szólhat egyedül. A görög egyházatyák külön szót foglaltak le az imádatra: latreia (λατρεία). Ezzel szemben a görög proszküneó (προσκυνέω) jóval szélesebb körben használt kifejezése a tiszteletnek még a Bibliában is. (Vö. Zsid 11,21) Például ha egy ortodox keresztény tiszteli Teológus Szt. János ikonját, akkor a tisztelet nem az ikon anyagának szól, hanem a negyedik evangélium szerzőjének.

Sokak számára gondot okoz az a gesztus, ahogy az ortodox keresztények az ikonokat megcsókolják. Léteznek azonban más bevett gesztusok a mindennapi gyakorlatunkban, amit senki nem tekint bálványimádásnak. Például a nemzeti zászlók előtti tisztelgést, a himnusz alatti vigyázzállást. A protestáns keresztények nagy tiszteletben tartják a Bibliát, és minden tekintetben minden másik könyv fölé helyezik fizikálisan (pl. pulpitusra a gyülekezeti teremben, vagy elkülönítve a könyvespolcon). Ez is a tisztelet gesztusa.

Az ortodox keresztények szerint ha elfogadható a zászlók tisztelete, amelyek emberek által készített színekből állnak, vagy a könyvek tisztelete, amelyek papírból és nyomdafestékből vannak, akkor ugyanúgy el kell fogadni a Krisztust és szentjeit ábrázoló ikonok tiszteletét is, hiszen nem a fát és a festéket tisztelik benne. Hiszen azt mindenki tudja, hogy ezek csak lehetővé teszik azt, hogy a képen szimbolizálják az ábrázolt személyt.

Felhasznált irodalom:

Dunaway, Marc: Orthodox Answers to Frequently Asked Questions, Conciliar Press, Ben Lomond, California (USA), 2002

A füzet oldala a [kiadónál] vagy az [amazon.com]-on. Beszerzésében segítségemre volt a [BookStation].

H mint hagyomány

2011-02-28T21:25:00.000+01:00

Akkor farizeusok és írástudók mentek Jeruzsálemből Jézushoz, és ezt mondták: „Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Amikor ugyanis étkeznek, nem mossák meg a kezüket.” Ő pedig így válaszolt nekik: „Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát? Mert Isten ezt mondta: Tiszteld apádat és anyádat, és aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék. Ti pedig így tanítotok: Ha valaki ezt mondja apjának vagy anyjának: Áldozati ajándék az, amivel megsegíthetnélek, azt ebben az esetben nem köti a parancsolat, hogy tisztelje apját és anyját. Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért. Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás:
Ez a nép csak ajkával tisztel engem,
a szíve azonban távol van tőlem.
De hiába tisztelnek engem,
ha olyan tanításokat tanítanak,
amelyek emberek parancsolatai.” (Mt 15,1-9)

Könnyen kikerül a fürdővízzel együtt a gyermek is amikor a hagyományról van szó. Hiszen a kérdés sohasem az, hogy milyen hagyományról beszélünk, hanem csak az, hogy a hagyományt (jelzőjétől függetlenül) szembeállítsuk a bibliai kijelentéssel. S akinek a fenti igevers valami oknál fogva kevés, segítségül kapja Pál apostol figyelmeztetését is:

„Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.” (Kol 2,8)

A protestánsok hagyománnyal kapcsolatos fóbiájának a hátterében talán az a történelmi tapasztalat van, ahogy a középkori katolicizmus visszaélt a hagyománnyal. Az ortodox kereszténység azonban hagyománytiszteletből megőrizte Szent Hagyományt a legkorábbi időkből. Ez teljesen más, ami ellen a protestánsok – akár joggal, akár anélkül – tiltakoztak, és teljesen különbözik a mai katolikus állásponttól is. [A katolikus álláspont elolvasható a II. Vatikáni Zsinaton elfogadott „Dei Verbum” c. dogmatikai konstitúcióból: „Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik, és egymásra van utalva a szenthagyomány, a szentírás és az egyházi tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét” („Dei Verbum” 10.)]

Az ortodox kereszténységben az élő Hagyomány „jelenti a Szentírás könyveit, a Hitvallást, az egyetemes és helyi zsinatok határozatait, az atyák írásait; jelenti a kánonokat, az egyéni és közös imádságokat, az egyházi énekeket és az ikonokat; egyszóval: az egész tanrendszert, az egyházszervezetet, az egyházművészetet és a hitélet egészét.” (Berki Feriz: i.m.: 217. o. – kiemelés az eredetiben.)

Szentírás és Szent Hagyomány

Először talán annak járjunk utána, hogy nincs-e ellentmondás a Biblia és a Szent Hagyomány között. Jézus Krisztus és Pál apostol szavait a protestantizmusban egyértelműen úgy értelmezik, hogy ellentmondás van mindenféle hagyomány és a Szentírás (vagy Isten parancsolatai) között. A probléma ezzel csak az, hogy ezt a Biblia nem támasztja alá.

„Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” 2Thessz 2,15

[Pál apostol itt pozitívan beszél a hagyományról, és észrevehető az is, hogy nem csak a leírt, később Szentírássá vált „levélről” beszél hagyományként, hanem a szóban átadott hagyományokról is.]

„Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át.” 2Thessz 3,6

„Dicsérlek titeket, hogy emlékeztek minden tanításomra, és úgy tartjátok meg a hagyományokat, ahogyan átadtam nektek.” 1Kor 11,2

[Pál apostol itt úgy beszél a hagyományról, mint amit személyesen adott át.]

Az apostol által használt görög kifejezés a paradoszisz (παράδοσις), amely szó gyökere azonos a négy fejezettel később használt átadni (παραδίδωμι) kifejezés gyökerével:

„Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hivőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak.” (1Kor 15,1-7)

A „Pál evangéliumaként” is elhíresült bibliarészlet sem mentes a hagyománytól: az átadott hagyomány alapja próféciaként volt csak a Szentírás (akkor még nem volt Újszövetség!), de maga a beteljesülés szóbeli hagyományként jutott a hívők tudomására.

Nincs tehát ellentmondás a Szentírás és a Szent Hagyomány között. Ellentmondás a Szentírás és az emberek hagyományai között van! A Szentírás alapvetően alátámasztja azt az ortodox keresztények által is vallott tanítást, ami szerint nem a Szentírásnak van kizárólagos szerepe a hit alapvető dolgaiban (azaz nem igaz a kizárólagosan értelmezett „Sola Scriptura”-elv). Az ortodox kereszténység tanítása szerint a Szent Hagyomány része a Szentírás, így semmiféle szembeállításnak nincs értelme. (Ha mindenképpen a helyét szeretnénk meghatározni, az ortodoxok által használt elvet „Prima Scriptura”-nak lehetne nevezni, hiszen a Szent Hagyományon belül a Biblia által egyértelműen szabályozott kérdésekben annak kijelentéseihez fordulnak.)

A Hitvallás és az egyetemes zsinatok

A Szent Hagyomány része a Hitvallás (ez alatt az ortodox keresztények a Nikea-Konstantinápolyi Hitvallást értik). Kiemelkedően fontos, mert I. és II. egyetemes zsinat fogalmazta meg.

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében;
és az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született; a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával és aki által mindenek lettek; aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától és emberré lett; aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében, és szenvedett és eltemettetett, és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján;
és újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és az Ő Országának nem lesz vége;
és a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott.
Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban.
Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára.
Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámin.”

[Vegyük észre, hogy a Hitvallás nem tartalmazza a Szentlélekre vonatkoztatva az „és Fiútól” ered kifejezést!]

Az ortodox kereszténység az egyetemes zsinatokat tévedhetetlennek tartja, amit az Egyetemes Egyház annak fogad el. Az egyetemes zsinatok csak felsorolásszerűen:

325: első nikaiai zsinat; (nikaiai hitvallás, Arius elítélése, a Fiú egylényegűsége az Atyával)
381: első konstantinápolyi zsinat (a Szentlélek istenségéről, a Hitvallás)
431: efezusi zsinat (Krisztus egyetlen személy, Theotokos (Mária Istenanyasága) – és Nesztoriosz elítélése)
451: kalkedóni zsinat (Krisztus egy személyben két természet; monofizitizmus elítélése)
553: második konstantinápolyi zsinat (a nesztoriánus tanítással szimpatizálók elítélése)
680-681: harmadik konstantinápolyi zsinat (Krisztus két természete; a monothelétizmus elítélése)
787: második nikaiai zsinat (képrombolók elítélése, a képek tiszteletének elfogadása – az ortodoxia győzelme)

Az egyetemes zsinatok nem csak a hitre vonatkozó határozatokat és dogmákat hoztak, hanem az egyházkormányzásra, fegyelmére és szervezetére vonatkozó, ún. kánonokat is. Ezek a kánonok nem csak az egyetemes zsinatoktól származhatnak, hanem egyes egyházatyáktól vagy helyi zsinatoktól is.

[A helyi zsinatokról tudnivalókat első körben nem igazán sikerült kiderítenem.]

Az atyák írásai

A zsinati kánonokat az ortodox kereszténységben leginkább az egyházi atyák írásain keresztül igyekeznek megérteni. Hogy kik is az egyházatyák, arról nincs hivatalos lista, sőt tulajdonképpen nyitott kérdés hogy a mai napig megjelenhetnek olyan személyek az Egyházban, akik feltűnhetnek a régiekhez hasonlóan. [Mivel nincs hivatalos lista, óvatosan kell bánni – elsősorban a nem ortodox szerzők által – a citált ókeresztény szerzők tekintetében, ugyanis lehet, hogy bár ókeresztény az illető, de az Egyház sohasem tekintette atyának!]

Az egyházatyák tekintetében kiemelkednek a IV. század nagy hierarchái: Teológus Szt. Gergely (= Nazianzoszi Szt. Gergely), Nagy Szt. Vazul és Aranyszájú Szt. János. Rajtuk kívül elsődlegesen azokat az ókeresztény hagyományhoz hű szerzőket értik egyházatyáknak, akik az első nyolc évszázadban tevékenykedtek. A későbbiek közül megemlítendő Teológus Új Szt. Simeon (X-XI sz.), Palamasz Szt Gergely (XIV. sz.) és Szt. Márk efezusi püspök (XV. sz.).

A Szent Liturgiák

Igen, így többes számban, mert négy van belőlük:

Aranyszájú Szent János Szent Liturgiája (általában ezzel találkozhatunk vasár- és ünnepnapokon);
Nagy Szent Vazul Szent Liturgiája (évente tíz alkalommal: a Nagyböjt első öt vasárnapján, Nagy Csütörtökön, Nagy Szombaton, Karácsony, Vízkereszt – és Nagy Szt. Vazul ünnepén, január 1-jén.)
Szent Jakab, az Úr Testvérének Isteni Liturgiája (ezt tartják a legősibb liturgiának palesztin származása okán, és évente csak egyszer vagy Szent Jakab ünnepén, október 23-án);
Előreszentelt Adományok Isteni Liturgiája (egy korábbi vasárnapi Szent Adomány kerül kiosztásra a Nagyböjt hétköznapjain, amikor van Liturgia: szerdai és pénteki napokon).

A Szent Liturgiákat, mint a Szent Hagyományban működő tanítás az évi ünnepkörnek megfelelően más és más énekekkel foglalja össze az éppen aktuális ünnep mondanivalóját, és ezekkel az énekelt versekkel és imákkal tanít. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Liturgia első részében kerül felolvasásra az Apostol (Apostolok Cselekedetei és az apostolok leveleit tartalmazó könyv) és az Evangélium (a négy evangéliumot tartalmazó könyv) kijelölt része. Hasonló módon tanítanak az esti és reggeli istentiszteletek, nyilvános és magánimádságok. Ugyanakkor ki kell azt is emelnem, hogy az ortodox vallásos cselekményekben való részvétel célja elsődlegesen nem csupán az értelmi megértés, hanem a hittartalmak személyes, egyfajta misztikus megélése is, amelynek segítségével a hívő a hétköznapokban is ortodox hitének megfelelően élhet.

Az ikonok

Mint korábban említettem, az ikonok szerepe véglegesen a hetedik egyetemes zsinaton dőlt el. Az ortodox kereszténységben mindig jelen volt a képek tisztelete. Miközben a képek jelenléte is már problémát okozhat a protestáns szemlélőknek, hozzá kell még tennem, az ortodox kereszténység hitgyakorlata nem csupán az értelmet célozza meg. Talán első olvasásra furcsa lehet, de úgy látom, az érzékek sokaságán keresztül próbálja meg átadni a keresztény üzenetet. És ennek ugyanúgy részesei a vizualitást rejtő ikonok, a templomok sajátos szerkezete, fényei, a megszólaló egyházi zene, a tömjén illata... Erről a témáról beszélni néhány mondatban lehetetlen, később még egészen biztosan visszatérek rá.

Felhasznált irodalom

Berki Feriz et al: Az orthodox kereszténység, Budapest, k. n., 1975, 215-225., 283-298.
Cserháti József [szerk.] – Fábián Árpád [szerk.]: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, 1975, 131-155. o.

Meg vagy-e váltva? - Az ortodox keresztény válasz

2011-02-27T22:13:00.000+01:00

Eredendően kétezer évvel ezelőtt menekültem meg, amikor Isten Fia testet öltve emberré lett és felajánlotta Önagát mint tökéletes áldozatot az egész emberiségért, legyőzve a bűn erejét a Kereszten és lerombolva a halált az Ő csodálatos Feltámadásával. Minden nap megmenekülök azáltal, hogy elhatározott szándékkal követem Jézus példáját minden egyes élethelyzetben, amiben magamat találom, azáltal, hogy a paradicsomra nem csak egy valamikori célként tekintek, hanem mindennapos tapasztalatként az önmegtagadásban, a betöltekezésben, az Eucharisztián keresztül, az engedelmességben, mások szeretetében, Krisztussal. Meg fogok - Uram irgalmazz! - menekülni a Nagy és végső Ítéletben, amikor számot adok az életem minden cselekedetéről, amikor ez világossá válik: tényleg együtt működtem-e azzal kegyelemmel, amit nagylelkűen adományba kaptam. Ki az közülünk, minden értelmet meghaladóan áldottak közül, aki szükségét érezheti biztosítani azt, hogy a jutalom a választásainkra való tekintet nélkül, ingyen és bérmentve miénk legyen? Ki merészel közülünk lustán leülni a mi ígéretünkkel, a Vőlegény hívásának feltételeit megértve, ameddig a sötétben lámpásainkból kifogyhat az olaj?

Személyes megmenekülésem félelemmel és reszketéssel azokon a felelősségeken keresztül munkálódik ki, amelyeket Isten a legjobbnak gondolt elém tenni. A vámszedő példáján okulva, aki a mellét verte és elnézésért könyörgött, óvatos vagyok azt feltételezni, hogy nálam van meg mások lelki életének megoldása. Leginkább azt tehetem, hogy saját botrányos tökéletlenségemre összpontosítva maradok, tiszteletben tartva barátot és ellenséget egyaránt, hisz mindenki Isten képmására teremtetett, Krisztus Jézus élő ikonjaiként. Megosztom a hitem, igen, de nem kötelezettségből; a lélek, amely önmagára talált nem tehet róla: tanúskodnia kell az ilyen örömről. Állandó bizonyságtételem megmutatkozik a szolgáló cselekedeteken keresztül, az egyetértésben Krisztus parancsával, hogy szeressük Istent és a felebarátainkat. Szüntelenül imádkozom a bátorításért: megharcolni a jó harcot, megtartani a hitet – legutolsó leheletemig ezen a földön.

Molly Sabourin

Az ortodox elnevezésről

2011-02-27T21:52:00.000+01:00

Az ortodox keresztényeket a világon mindenhol ortodoxnak vagy (szláv területen) pravoszlávnak hívják. Bár a fogalmat az átlagember főként a zsidósághoz köti, maga a kifejezés nem héber hanem görög. Jelentése: igaz hitű. (Szemben pl. a heterodoxiával, a más, idegen hittel.) A két kifejezés, ortodox és pravoszláv ugyanúgy az igaz hitűt jelenti.

Az ortodox szó használata egészen az ókeresztény korba nyúlik vissza: az egyházatyák a IV. század elejétől gyakran használják és a II. egyetemes zsinat 76. kánonja is használja a kifejezést.

Fontos kiemelni azt is, hogy az ortodox keresztények a nikea-konstantinápolyi hitvallásnak megfelelően nem csak ortodoxnak, de katolikusnak is nevezik magukat. Ez a kifejezés eredendően az "egyetemes" szót jelölte, és eredendően szinte az ortodox kifejezés váltófogalma volt. Változás a szóhasználatban az 1054-es egyházszakadás óta van, a katolikus jelzőt főként a római katolikusokra értik.

Hazánkban az ortodoxok csak a rendszerváltás óta nevezhetik magukat ortodoxnak. Több régi elnevezése van az ortodox kereszténységnek, ami elavult és időnként bántó is. Egyik ilyen az óhitű, ami a keleti kereszténységhez köt az új nyugatival szemben. Vagy a középkori "schizmatikus" (szakadár) jelző. Esetleg a rítus nyomán: görög rítusú. De a bevándorló más nemzetiségű ortodoxokat egyszerűen a nemzetiségek nevén említik: oláhok, rácok, ruszinok, görögök.

Az 1790:XXVII. tc. nyelvtani hibával "görög nem egyesült szertartású"-nak nevezi az ortodoxokat, míg az 1868:IX. tc "görög keleti"-nek. Mindkettő alapvetően hibás, a használatukat kerüljük.

"Az "ortodox" és az "ortodoxia" fogalma és terminusa, a maga dogmatörténeti, vallásfilozófiai, liturgikus és kánonjogi megalapozottságával, elfogadottságot nyert az egész világon. Mirajtunk, magyar ortodoxokon múlik tehát, hogy az "ortodox" és az "ortodoxia" hazánkban is általánosan és véglegesen meghonosodjék, a hitünket és Egyházunkat elbagatelizáló, ügyefogyott és otromba "görög keleti" jelző pedig egyszer s mindenkorra a feledés homályába merüljön, akár a hajdani "schizmatikus", vagy a "görög nem egyesült szertartású"." (Berki Feriz, i.m., 18. o., kiemelés a szerzőtől. Az eredetiben régiesen "orthodox" szerepel.)

Felhasznált irodalom:

Berki Feriz et. al.: Az orthodox kereszténység, Budapest, k.n., 1975. 9-18. o.